Búcsúzás után
| Vízbe-nézőn, könnyel szemem szögében, |
| lám ittmaradtam újra, egymagam; |
| a búcsúzást kiálltam, vége van, |
| de most, hogy elment, zsibbadoz a vérem. |
| Hiszem, neki sem jó, a búcsúzónak, |
| de – bár lelkébe önvád is harap – |
| új ég alatt találja őt a holnap. |
| Mit kezdjen az, ki helyszínen marad? |
| Csukott szemmel járjak tán, hogy ne lássam |
| az együtt-bámult partot, hidakat? |
| őt magát látom szemhéjam alatt, |
| másratekintő édes kacagásban! |
| Mint lassú felhő, melyet utoljára |
| a búcsúzó nap lila fénybe von, |
| a fájdalom fényében vonszolom |
| magam én is az éjszaka tavára. |
| Láttál-e már elfáradtszárnyú kányát |
| szállni magában nagy hegyek felé? |
| Ilyen látvánnyal érhetek fel én, |
| amint megyek elhagyott városán át. |
| …Jaj, hányszor kell még búcsúcsókot adni |
| szerelmünk száján, holtak homlokán? |
| Jaj, hányszor kell még egyedül maradni |
| tovatűnt autók, koporsók után – ? |
|
|