Lemminkeinen az alvilágban

A Tuonela fekete vizére most viszik a szerelem rossz fiát; mielőtt elnyelné az alvilág, utoljára felzajdúl még a vére. Mert ím, a parton ott látja alakját annak, kit életében keresett; a lányt most mindjárt más bárkára rakják, és más szigetre hajtják a szelek. – Úristen – hördül nagy keserűsége, s rándul, mintha mindjárt kiugrana. De messze járnak, mindörökre vége: a lányt nem látja meg többé soha! Leroskad hát, nagy csontjai ropognak, gyötrött arcát kezébe temeti, két tenyerébe, hol annyit dobogtak s szikráztak a nők bántott mellei. – Úristen – sírja s könnyei erednek (rossz életében csak könnyeztetett!) – hát így rohanjak vak évezredeknek, hogy újrakezdés többé nem lehet? Mért nem mutattad Őt akkor nekem meg, mikor még minden, minden lehetett, mikor még tiszta voltam, tiszta gyermek, s szerelmem nem volt más, mint szeretet. Mért nem mutattad még fent, nyári réten, patak partján, hol menták illata száll a nyírfák zizegő hűvösében, mért nem hozattad akkor Őt oda? Mért kellett mindég hűlt nyomába járjak, hívén, cicázva előttem lebeg, mért kellett mindég másokat találjak az Ő helyébe, akit szeretek? Vége, vége és helyrehozhatatlan! Csak még azzal vígasztalom magam, hogy legalább Ő nem szenved miattam, s a sok cselnek, bűnnek is vége van. – Sodorj, sodorj, vén Tuonela! Mostan a számadás napja elérkezett; vajon magadba vennél, hogy lemossam testemszűlte, kárhozott lelkemet? Aztán a Nagy Vezeklés szigetére vess ki engem, vess ki akárhova, hol, míg a világ, sírdogáljak érte: ki nem lehetett az enyém soha. 1938