Az utolsó május éneke

A rózsa bólogat a dárdarácson,
ringatja alkonyati fuvalom;
olyan volt, mint egy szép hajnali álom:
ez az utolsó májusom.
Huszonöt esztendő! – sok volt, kevés volt,
de vajon ezer év lehet-e több?
attól mehetnék, ami már enyém volt,
a még-nem-ízlelt élet földre köt.
Láttam térképet, néztem csillagokra –
a többi úgyis csak fantázia.
Ma jobban érdekel ruhája fodra,
mint a megbolydult Eurázia.
Ő a régvárt világ-élmény, a Minden,
életet teljessé tevő csoda,
még így is, hogy napvert, vad karjaimban
nem érezhettem enyémnek soha.
Vele, érette élnék ezer évet,
s meg tudnék halni egy csókja után;
pazar tavasz volna vele az élet,
nélküle bóbiskoló tél csupán.
*
Hát elszállsz tőlünk, tarka búborék,
a semmiségbe foszlasz, drága május?
gyönyörű nyárelő, szép tiszta ég,
világalatti sötétségbe ájulsz?
Legszebbnek azért éreztelek-e,
mert vissza többé soha-soha nem térsz?
mert tán megáll a világ tengelye
s végítélet kezdődik, új teremtés?
Vagy csak én maradok örökre el
az évszakok-szerinti újulástól,
s a föld alól nézek az égre fel,
mint csillagot vigyázó árva pásztor?
– Édes, ez az utolsó májusunk,
többet nem érünk új májust mi együtt –
így mondogattam, és most visszazsong
a hangom és szemembe könnyeket gyűjt.

1938

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]