Az utolsó május éneke

A rózsa bólogat a dárdarácson, ringatja alkonyati fuvalom; olyan volt, mint egy szép hajnali álom: ez az utolsó májusom. Huszonöt esztendő! – sok volt, kevés volt, de vajon ezer év lehet-e több? attól mehetnék, ami már enyém volt, a még-nem-ízlelt élet földre köt. Láttam térképet, néztem csillagokra – a többi úgyis csak fantázia. Ma jobban érdekel ruhája fodra, mint a megbolydult Eurázia. Ő a régvárt világ-élmény, a Minden, életet teljessé tevő csoda, még így is, hogy napvert, vad karjaimban nem érezhettem enyémnek soha. Vele, érette élnék ezer évet, s meg tudnék halni egy csókja után; pazar tavasz volna vele az élet, nélküle bóbiskoló tél csupán. * Hát elszállsz tőlünk, tarka búborék, a semmiségbe foszlasz, drága május? gyönyörű nyárelő, szép tiszta ég, világalatti sötétségbe ájulsz? Legszebbnek azért éreztelek-e, mert vissza többé soha-soha nem térsz? mert tán megáll a világ tengelye s végítélet kezdődik, új teremtés? Vagy csak én maradok örökre el az évszakok-szerinti újulástól, s a föld alól nézek az égre fel, mint csillagot vigyázó árva pásztor? – Édes, ez az utolsó májusunk, többet nem érünk új májust mi együtt – így mondogattam, és most visszazsong a hangom és szemembe könnyeket gyűjt. 1938