Budapesthez

Cs. Szabó Lászlónak

 
Ott, ott, hová az alkonyat s a hajnal
szokott vetítni fátylas színeket,
milyen jó volna most boldog sóhajjal
suhanni a fehér tornyok felett!
Ihol a szárnyam, vágyam szárnya! Vaj ha
madár lennék, repülhetnék-e jobban?
Mind ott kóvályog lelkem, ott bolyong
a tornyos domb körül, az ablakokban,
s a vár körül, melyet mint kék korong
planéták testét, köd tart fél-burokban.
Itt vagy, város, előttem és alattam,
tágult szemembe gyömöszöl a tér;
nézlek a hegyről, melyre felszaladtam
horizont-fejtő őszi távlatér’.
Talán enyém leszel e pillanatban!
Látom ismert utcáid, kupoláid,
most kelnek ki ködből a házsorok;
multat keresnek az új paloták itt,
s rekonstruált, csúcsívű templomod
Mátyás kardos korába visszavágyik.
S mind nősz időben s térben magasabbra,
hatalmasodsz a síkon s halmokon;
nagy éjszakánkban tündökölsz, harapva
a vak homályt, mint tengeri torony;
vigyázz, milyen fényt szórsz e földdarabra!
S e roppant morgás: ezrek lihegése,
rohangáló robotja úgy szakad
össze egyetlen vad dörömbölésbe,
mint zengő tengerbe a sok patak,
s e zúgásnak nincs kezdete, se vége.
Benne enyészik, pusztul, benne fő szét
anyám szava; vajon kihallom-e?
s a többi hangot, a sok ismerősét?
Roppant moraj, életnek eleme,
nekem ördög-malom, süketítő gép.
S így keverednek itt, így porladoznak
csillanva néha a kis életek,
az életünk: zúgó, melyet e poshadt
morotva szomjasan magába vett;
maradtunk volna meg magányosoknak!
Körúti csillogás – Buda homálya;
aszfalt-kaland – esti zongoraszó;
éhes fehérnép – múltbeli leányka;
lebuj-kávéház – szűz éjjeli hó;
ezek között vergődtem én zihálva.
S hányszor baktattam haza éjjelente,
hogy lelkemben halál-vigasz fogant;
hányszor töltött meg sajgó végtelennel
rossz éj után a hajnali harang
a semmisülés kéjét megjelentve!
Mégis jó élni! Nem dicsőbb halálért,
mint ez, melynek babéra fenyeget;
hisz mintha máris más világba járnék:
itt lajstromozom emlékeimet
hazámból, mely tünőben, mint az árnyék.
Így élek itt már kilencedik éve
– nonum prematur –, budapestivé
nem a körútak párizs-színű fénye,
de azzá érlelt a sok drága vér,
törökverők, honvédek régi vére.
S hányszor véltem Reviczky bús alakját
látni magam előtt! S szegény Krúdy
hányszor suhant mellém, forgatva botját!
S itt aluszik Kuncz Aladár, Ady.
Ez nem elég? Miért panaszolok hát?
Nosztálgia mért kínoz, mi a mágnes,
mely furton-fúrt kék messzeségbe von?
Mintha a ködbe gyenge lámpa égne
s apró gyertyák mindszenti sírokon –
Micsoda üzenet, micsoda láng ez?
Addig? barátok, tűnő nők emléke;
erkélyek, tornyok utcák magasán,
valcer-foszlányok, melyekben a béke
s a századvég él túl önnönmagán:
zsibongjatok bennem tovább ti kéken!
Így ballagjunk a dombok őszi hátán
makk-hullós útakon, ösvényeken,
arra, hol annyi közt aluszik árván,
aki most lesz mind kedvesebb nekem,
hideg földben, lassan agyagra válván.
E földet és e várost, melyet – ámbár
szent vérrel oltottak be századok,
hideg maradt, mint rózsaszínű márvány –
porló kis tested, szülői halott,
sírocskád tette második hazámmá.
Te oltottad be minekünk a dombot,
ott, ahol alszol három éve már,
te könnyes szív, aggódó ráncú homlok!
Izgága testünk nyugtot ott talál,
ha meghúzzák a fekete harangot.

1937

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]