Budapesthez
|
Cs. Szabó Lászlónak
| Ott, ott, hová az alkonyat s a hajnal |
| szokott vetítni fátylas színeket, |
| milyen jó volna most boldog sóhajjal |
| suhanni a fehér tornyok felett! |
| Ihol a szárnyam, vágyam szárnya! Vaj ha |
| madár lennék, repülhetnék-e jobban? |
| Mind ott kóvályog lelkem, ott bolyong |
| a tornyos domb körül, az ablakokban, |
| s a vár körül, melyet mint kék korong |
| planéták testét, köd tart fél-burokban. |
|
| Itt vagy, város, előttem és alattam, |
| tágult szemembe gyömöszöl a tér; |
| nézlek a hegyről, melyre felszaladtam |
| horizont-fejtő őszi távlatér’. |
| Talán enyém leszel e pillanatban! |
| Látom ismert utcáid, kupoláid, |
| most kelnek ki ködből a házsorok; |
| multat keresnek az új paloták itt, |
| s rekonstruált, csúcsívű templomod |
| Mátyás kardos korába visszavágyik. |
|
| S mind nősz időben s térben magasabbra, |
| hatalmasodsz a síkon s halmokon; |
| nagy éjszakánkban tündökölsz, harapva |
| a vak homályt, mint tengeri torony; |
| vigyázz, milyen fényt szórsz e földdarabra! |
| S e roppant morgás: ezrek lihegése, |
| rohangáló robotja úgy szakad |
| össze egyetlen vad dörömbölésbe, |
| mint zengő tengerbe a sok patak, |
| s e zúgásnak nincs kezdete, se vége. |
|
| Benne enyészik, pusztul, benne fő szét |
| anyám szava; vajon kihallom-e? |
| s a többi hangot, a sok ismerősét? |
| Roppant moraj, életnek eleme, |
| nekem ördög-malom, süketítő gép. |
| S így keverednek itt, így porladoznak |
| csillanva néha a kis életek, |
| az életünk: zúgó, melyet e poshadt |
| morotva szomjasan magába vett; |
| maradtunk volna meg magányosoknak! |
|
| Körúti csillogás – Buda homálya; |
| aszfalt-kaland – esti zongoraszó; |
| éhes fehérnép – múltbeli leányka; |
| lebuj-kávéház – szűz éjjeli hó; |
| ezek között vergődtem én zihálva. |
| S hányszor baktattam haza éjjelente, |
| hogy lelkemben halál-vigasz fogant; |
| hányszor töltött meg sajgó végtelennel |
| rossz éj után a hajnali harang |
| a semmisülés kéjét megjelentve! |
|
| Mégis jó élni! Nem dicsőbb halálért, |
| mint ez, melynek babéra fenyeget; |
| hisz mintha máris más világba járnék: |
| itt lajstromozom emlékeimet |
| hazámból, mely tünőben, mint az árnyék. |
| Így élek itt már kilencedik éve |
| – nonum prematur –, budapestivé |
| nem a körútak párizs-színű fénye, |
| de azzá érlelt a sok drága vér, |
| törökverők, honvédek régi vére. |
|
| S hányszor véltem Reviczky bús alakját |
| látni magam előtt! S szegény Krúdy |
| hányszor suhant mellém, forgatva botját! |
| S itt aluszik Kuncz Aladár, Ady. |
| Ez nem elég? Miért panaszolok hát? |
| Nosztálgia mért kínoz, mi a mágnes, |
| mely furton-fúrt kék messzeségbe von? |
| Mintha a ködbe gyenge lámpa égne |
| s apró gyertyák mindszenti sírokon – |
| Micsoda üzenet, micsoda láng ez? |
|
| Addig? barátok, tűnő nők emléke; |
| erkélyek, tornyok utcák magasán, |
| valcer-foszlányok, melyekben a béke |
| s a századvég él túl önnönmagán: |
| zsibongjatok bennem tovább ti kéken! |
| Így ballagjunk a dombok őszi hátán |
| makk-hullós útakon, ösvényeken, |
| arra, hol annyi közt aluszik árván, |
| aki most lesz mind kedvesebb nekem, |
| hideg földben, lassan agyagra válván. |
|
| E földet és e várost, melyet – ámbár |
| szent vérrel oltottak be századok, |
| hideg maradt, mint rózsaszínű márvány – |
| porló kis tested, szülői halott, |
| sírocskád tette második hazámmá. |
| Te oltottad be minekünk a dombot, |
| ott, ahol alszol három éve már, |
| te könnyes szív, aggódó ráncú homlok! |
| Izgága testünk nyugtot ott talál, |
| ha meghúzzák a fekete harangot. |
|
|
|