Szikla-himnusz
| Nyüzsög a déli hőség s orgonál, |
| visszhang visong vörösvércsék szavára; |
| indák felett a vasszínű, kopár |
| sziklán kígyó vonaglik odujába; |
| körülkötöz, pányváz száz napsugár. |
|
| Tied vagyok, roppant kaméleon, |
| tűznyelvű Nap, tied rézbőrű testem – |
| ahogy éltem földön, vizen, napon: |
| majd úgy tűnök is el az elemekben, |
| ha jő a sárkány értem egy napon. |
|
| Itt a kövek között, az ég alatt, |
| sziklák alatt, e roppant katlan-oltár |
| papja vagyok – még inkább áldozat; |
| s már-már megolvadó testemre sóvár |
| újra-fagyasztó vágyódás szakad: |
|
| Meg kell maradjak én a föld örök |
| termő kérgében! Meg kell hogy maradjak |
| épségesen, mint a legszebb görög |
| szobor – ne szívj magadba, nagy Nap! |
| Rengessetek örökre, föld-körök! |
|
| Ó, ősi gerjedés, ötszázezer |
| éves gejzír, forrásod feneketlen; |
| a föld szívéből áradsz itt ma fel! |
| Az elmúlás veszett sárkánya ellen |
| törhetetlen Szentgyörgy-dárdám leszel! |
|
| Tiéd e vágy, harmadkor embere, |
| kitől minden bajom is örököltem; |
| ebben vonaglik, vinnyog s hempereg |
| égő világunkon mindenki körben; |
| vele születtünk s pusztulunk vele. |
|
| Jaj, ez a vágy vad és ősállati; |
| de én nem áldozom a hím-magánynak; |
| Ádám vágya lobog bennem, aki |
| testéből asszonyt ugrasztott magának. |
| Villanj elő, nőnemű Valaki! |
|
| – Senki! – Repülj hát, piros pillanat |
| a kék sziklák között és vidd magaddal |
| e mélyről felmerült percet s napot |
| s őrizd meg mindörökre láthatatlan |
| matériádban, mint befalazott |
|
| kincset, mint ama nagy Bojla-zsupán |
| kupáját harsogó évezredekben! |
| (Jaj, hogy lehetne a földbe csupán |
| fél-századig belevéglegesednem |
| mint örökifjú, bronztestű titán? –) |
|
| Szegény világ! Nem történik csoda; |
| sírom felé elindulok, mezítláb. |
| Öröklét? Nincs, nem volt s nem lesz soha; |
| de túlél sajgó vágyam s búm e sziklán, |
| mint Kültigin-herceg kőoszlopa! |
|
|
|