Öröktűz

A tornyok élnek itt, jól megfogantak,
látszik, vérük van és lélegzenek.
Kőtestükből, miként fából a gyanta,
éjfél körül csillámló nedv csepeg,
és baglyok ülnek a repedt harangra.
Most már tudom: e város-rengeteg
is földből él és földdel összenőve;
s ha egy-két órát mind megyek, megyek,
bízvást kiérek valami mezőre,
amely felett kék gólyaraj lebeg.
Most már tudom: Párizs is volt falu!
A tornyok helyén pásztor heverészett,
kunyhók mögül kelt ugyanez a hold,
szentek s boszorkák barlangjába nézett –
Párizs: emberség földje, ős tenyészet!
*
Úgy vártam ezt a Párizs-élményt,
mint a szerelmet valaha:
megvolt – elmúlt; félek, szegénykém,
hogy vissza nem jövök soha,
hogy égni fog bennem örökre
ez az egyszer-kóstolt gyönyörűség,
őrült öröktűzként, mely sisteregve,
lámpást-marón, követ-repesztve ég.
S hogy még a sírban is, a messzi sírban
a holdat látom, amint ott lebeg
kimérás gót arcokkal teleírva,
jobbkéz felől, a Notre-Dame felett.
*
Most is a nagy-nagy A-hangzás a csend,
melyet régi szobáink mélye zsonga;
benne búsan s néha fel-feljajongva
Anyánk gyerekkori hívása cseng.
*
A Luxembourg-kert vén fái felett,
ott, hol tengerbe hullt a sárga, nagy Nap,
a felhőgátak lassan felszakadnak.
Mintha emelkednénk! A föld lebeg!
Ó, ezt az érzést őrizd meg magadnak!
S a kert szagával tüdőd szívd tele:
mert Párizs lelke száll most a fasorban:
kövek, kutak, fák, rácsok szelleme,
mit ezer éve érez Európa –
Párizsi szél: költők eledele!

Párizs, 1937

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]