Öröktűz
A tornyok élnek itt, jól megfogantak, |
látszik, vérük van és lélegzenek. |
Kőtestükből, miként fából a gyanta, |
éjfél körül csillámló nedv csepeg, |
és baglyok ülnek a repedt harangra. |
Most már tudom: e város-rengeteg |
is földből él és földdel összenőve; |
s ha egy-két órát mind megyek, megyek, |
bízvást kiérek valami mezőre, |
amely felett kék gólyaraj lebeg. |
Most már tudom: Párizs is volt falu! |
A tornyok helyén pásztor heverészett, |
kunyhók mögül kelt ugyanez a hold, |
szentek s boszorkák barlangjába nézett – |
Párizs: emberség földje, ős tenyészet! |
|
Úgy vártam ezt a Párizs-élményt, |
megvolt – elmúlt; félek, szegénykém, |
hogy vissza nem jövök soha, |
hogy égni fog bennem örökre |
ez az egyszer-kóstolt gyönyörűség, |
őrült öröktűzként, mely sisteregve, |
lámpást-marón, követ-repesztve ég. |
S hogy még a sírban is, a messzi sírban |
a holdat látom, amint ott lebeg |
kimérás gót arcokkal teleírva, |
jobbkéz felől, a Notre-Dame felett. |
|
Most is a nagy-nagy A-hangzás a csend, |
melyet régi szobáink mélye zsonga; |
benne búsan s néha fel-feljajongva |
Anyánk gyerekkori hívása cseng. |
|
A Luxembourg-kert vén fái felett, |
ott, hol tengerbe hullt a sárga, nagy Nap, |
a felhőgátak lassan felszakadnak. |
Mintha emelkednénk! A föld lebeg! |
Ó, ezt az érzést őrizd meg magadnak! |
S a kert szagával tüdőd szívd tele: |
mert Párizs lelke száll most a fasorban: |
kövek, kutak, fák, rácsok szelleme, |
mit ezer éve érez Európa – |
Párizsi szél: költők eledele! |
|
|
|