Öröktűz
| A tornyok élnek itt, jól megfogantak, |
| látszik, vérük van és lélegzenek. |
| Kőtestükből, miként fából a gyanta, |
| éjfél körül csillámló nedv csepeg, |
| és baglyok ülnek a repedt harangra. |
| Most már tudom: e város-rengeteg |
| is földből él és földdel összenőve; |
| s ha egy-két órát mind megyek, megyek, |
| bízvást kiérek valami mezőre, |
| amely felett kék gólyaraj lebeg. |
| Most már tudom: Párizs is volt falu! |
| A tornyok helyén pásztor heverészett, |
| kunyhók mögül kelt ugyanez a hold, |
| szentek s boszorkák barlangjába nézett – |
| Párizs: emberség földje, ős tenyészet! |
|
| Úgy vártam ezt a Párizs-élményt, |
| megvolt – elmúlt; félek, szegénykém, |
| hogy vissza nem jövök soha, |
| hogy égni fog bennem örökre |
| ez az egyszer-kóstolt gyönyörűség, |
| őrült öröktűzként, mely sisteregve, |
| lámpást-marón, követ-repesztve ég. |
| S hogy még a sírban is, a messzi sírban |
| a holdat látom, amint ott lebeg |
| kimérás gót arcokkal teleírva, |
| jobbkéz felől, a Notre-Dame felett. |
|
| Most is a nagy-nagy A-hangzás a csend, |
| melyet régi szobáink mélye zsonga; |
| benne búsan s néha fel-feljajongva |
| Anyánk gyerekkori hívása cseng. |
|
| A Luxembourg-kert vén fái felett, |
| ott, hol tengerbe hullt a sárga, nagy Nap, |
| a felhőgátak lassan felszakadnak. |
| Mintha emelkednénk! A föld lebeg! |
| Ó, ezt az érzést őrizd meg magadnak! |
| S a kert szagával tüdőd szívd tele: |
| mert Párizs lelke száll most a fasorban: |
| kövek, kutak, fák, rácsok szelleme, |
| mit ezer éve érez Európa – |
| Párizsi szél: költők eledele! |
|
|
|