|
A párizsviselt Kormos Istvánnak
| E kis hotelben halok én meg |
| korhely nagy éjjel hajnalán; |
| most ébredeznek künt a színek, |
| orrom fehér, mint porcelán – |
| Sírhattok otthon, ti szegények! |
|
| Itt fekszem én – e nagy világban, |
| mint hosszú, kinccsel teli láda, |
| tengerben kallódó csoda – |
| s nincs kapitány, ki megtalálna. |
|
| Ki is tudhatná, hogy ki voltam? |
| – Biztos, valami rossz diák, |
| mondják holnap a sarki boltban |
| s lamentálnak a vén banyák; |
| – a lelke fent jár már a holdban! |
|
| Szegény ruháimmal mi lesz hát, |
| s ki viszi haza könyveim? |
| Hozzák már a hat hosszú deszkát, |
| közéjük rakják csontjaim, |
| és azt se mondják: rekvieszkát. |
|
| Tudom, mi vár: a szörnyü katlan, |
| Porrá leszek egy pillanatban! |
|
| De az a kis maréknyi pernye, |
| amely a kéményen kiszáll: |
| atlanti szellőktől seperve |
| egyszer bizton hazatalál, |
| s lehullong az enyedi kertre. |
|
|