Tengerparti elégia
| – Aki siratni akarja hazáját, |
| utazzék tőle mennél távolabb; |
| harsogjanak alatta hosszú pályák, |
| suhanjon ég, föld, mint a gondolat. – |
|
| Itt mondom ezt a morgó tengerparton, |
| hol elhagyott világom siratom; |
| könnyízű szél, tajték csapdossa arcom, |
| ha szerteporzik egy hullám-halom. |
|
| Magyar költőnek némaság a sorsa, |
| szavát itt még Isten sem érti meg, |
| s ha néha mégis hallszik monológja, |
| álmélkodnak tornyok, hegyek, vizek. |
|
| Te roppant víz, világok hordozója, |
| Tenger! tudom, hogy nagyságos vized |
| az emberi nemzet zokogta sósra, |
| panaszomat meg kell hát értened. |
|
| Szólok neked, a messzitükrű kéknek, |
| magyarul szólok hozzád, Végtelen, |
| elemek eleme, földnek és égnek |
| szülője, hordozója, kék elem! |
|
| Már gyenge hangomat tán meg se hallod, |
| testem sovány, beteg és nyugtalan; |
| lelkemben emlékek zenéje harsog. |
| Ó, mért is járok itt én oktalan! |
|
| A megtett úttal egyenes arányban |
| hatalmasodik bennem otthonom: |
| mennél többet kódorgok a világban, |
| Enyedről annál többet álmodom. |
|
| Mind magasabb, merészebb a soháknak |
| röpíve, mindenik messzebbre megy; |
| s mihelyt kimondok egyet: újratámad, |
| akár a lenyesett sárkányfejek. |
|
| Mihelyt egy bánatom levélbe róttam, |
| már érzem: jön az új, mint egy hajó, |
| melynek csak füstje lóg a horizontban, |
| különben még hegye sem látható. |
|
| Szomorúságom árbockosarából |
| így nézek én le: a világ kerek; |
| az idők mélye megnyílik, s a távol |
| görbületében népek, nemzetek. |
|
| S egy népet látok s összetört hazáját, |
| hazáim látom, két szegény hazám: |
| boszorkány-szélben úsznak, árva gályák, |
| s nem érnek partot soha tán. |
|
| S látom apámat és látom anyámat |
| s egy ház falában kopjafás szobám, |
| öcsém, hugom, kik benne fel-le járnak, |
| és sok sírt látok dombok oldalán. |
|
Chiavari, 1937. július 3. |
|
|