Egy flórenci síremléknél
| Ó, álmodó nagyasszony, Czartoriszka, |
| a templom legfehérebb szobra vagy: |
| nagy messzeségbe kémlelsz hunyorítva, |
| mintha lelnél ott régi tornyokat, |
| mintha ott lengene a titkok titka. |
|
| Csak vársz, csak vársz, fátylas ködökbe nézel, |
| túl nagy folyókon, túl országokon, |
| s a templom orgonájának zenéje |
| rádszáll, mint alkonyati fúvalom; |
| – a csendet szövöd itt, Penelopéja! |
|
| S én sírok, látod, mintha nagyanyámnak |
| sírja volna itt ez a te sirod, |
| vagy mintha élő, távoli anyámat |
| – már mint holtat – siratnám, úgy sirok! |
| Sírhalmok siralma vagyok én, csupa bánat. |
|
| Siratok sírokat, melyeket összedúlnak, |
| s melyeket már a vad fű felvetett, |
| s újakat is, hol idegen kimúltak |
| kőszeme messze tornyokra mered. |
| Könnyeim kőarcok hamvára hullnak. |
|
|
|