Az éjféli Velencéhez

Kálnoky Lászlónak Éjfélt ütött az öreg óra, a két vas-mór éjfélt ütött; kalapácsuk kongó ekhója még száll a Szent Márk-tér fölött, mint elfoszló templomi nóta. A téren csend lesz nemsokára, megdöglik a modern zsivaj; hallszik a baglyok surranása s valami mély tengermoraj: évszázadoknak muzsikája. Hibátlanul lebeg a félhold a Campanile oldalán, ez is a velencéseké volt, s úgy látszik, az most is; talán hadizsákmány a sárga félhold. A börtönök hídján megállok, szellemként, észrevétlenül; valaki kérdezi: ki jár ott? a félhomály elevenül; kezdhetnénk valami szeánszot! Egy rácson sárga kéz kapargál, ágyúgolyós vaslánc csörög, mit ötszáz éve húz a karján valami eldugott török – az, aki ott matat, kapargál. Micsoda vad bűbáj lepett meg, milyen alkimista varázs? Mult századok elevenednek bennem, s mint őrült gondolás, látom lelkét a zöld vizeknek. Ó, régi kürtszók, indulások velencés expediciók! Az oroszlán tüzet okádott, recsegtek a zászlós hajók, hidak hátán sírtak a lányok. Sok hős azóta sem jött vissza – de még jöhet: a víz alatt! sírboltjából a szép menyasszony kilibben majd s elészalad s többé nem is ereszti vissza. Poshadt-vizű sikátorokban vén kéjenc dózsék lelkei kislányokra lesnek titokban; egyik Szent-Márkot öleli egy patkányos templomsarokban. A Piazettán ténferegve költők járnak s szerelmesek, kik idegenből ittrekedtek. – Milyen különös élvezet: örökre ittmaradni veszteg! Ó, századvégi nagy szerelmek! a Monarchia szűzei itt tanulták meg a szerelmet, s csipkékben kellett fürdeni, mert sohasem aludt az ördög! Aztán elmentek jobbra-balra, itt hagyván el lányságukat mitológikus áldozatra: Velence fiatal maradt, mint balzsamos halottak arca! Most hát ismerlek, szép Velence, ez az éjfél megmutatott. Vajjon otthon, a nagykredencben érzik-e a képes-lapok, hogy ma lettél enyém, Velence –? Tudom, hogy mint e pillanatban, olyan leszel örökösen; az idő rólad visszapattan – van úgy, hogy már-már azt hiszem, itt minden rég a víz alatt van… Eljön az az idő! A tenger zálogosdit játszik veled s az alvó földi istenekkel. Vénusz vagy, vízből született: bölcsőd volt, sírod lesz a tenger. Velence, 1937