Nagyenyed, 1850
| Üszkök között port verve, átkozódva, |
| dögletes, füstös szél dudált; |
| Vajna Antal és Incze Dániel úr |
| így tölték ott az első éjszakát. |
| „Fejedelmünk legyen a közbejáró |
| – fohászkodék a két bátor tanár –, |
| ő menjen el a Csillagok Uráhaz |
| s esedezzék dicső lábainál. |
| Mert háromízben zúgott ránk az átok, |
| romban hever a szellem csarnoka; |
| mondja meg ott a csendes-szavú, bátor: |
| ha tűrte mindezt, Ő is az oka! |
| Hát ezt érdemli ez az árva nemzet, |
| hogy fája ne gyümölcsözzék soha, |
| s hogy bár kiömlött véréből teremnek, |
| másé legyen a bor, a gabona? |
| S a könyveket, melyeket úgy hozának |
| száztornyú városokból fiai, |
| kódexeket, mappákat, bibliákat |
| írástudatlan horda írtsa ki! |
| Ideje már, hogy lássa tévedését |
| (– Nagyságod mindezt bátran mondja el –) |
| hogy porbasújtott skólánk építését |
| utólszor még nevében kezdjük el…” |
|
| Így szóltak ők. Eloltották a mécset; |
| földre hevertek, mint a katonák. |
| Pokrócukból gyilkos sötétbe néztek, |
| imádkoztak s álmodoztak tovább. |
|
|
|