Új szerelem
| Hányszor sírtam volt bele nyárba, télbe: |
| bár rossz szerelmünk volna oly letünt, |
| mint kor, mely elmúlt vagy ötezer éve; |
| sajgással bélelt emberéletünk |
| nem éreznők már régen te se, én se; |
| már víz volnánk, vagy rétfeletti pára, |
| por, mely padlások fénycsövébe leng; |
| mint lélek, szállnánk éntelen zihálva, |
| – vagy csend volnánk, végtelen hosszú csend, |
| mely magát únván szétatomizálja… |
|
| Mint mesehős, kit jófüvek varázsa |
| holtából százszor szebbé gyógyitott, |
| s álmélkodással néz az új világba, |
| most én is ámuló szemet nyitok: |
| ily lángnak bennem nem volt soha mása. |
| Csak járok a májusi éjszakába, |
| megrészegített az új szerelem |
| s az újult mindenség iránti hála; |
| ha szidtam ott, itt áldom végzetem, |
| hogy egy tizedben jöttünk e világra, |
|
|
|