Itt lakott
| Itt lakott, látod, Kosztolányi, |
| erre még nem jártál velem; |
| révült szemedben egy parányi |
| megcsillanó könnycsepp legyen. |
| Meg fogunk még itt sokszor állni! |
|
| Az este, egykettő, leszáll, |
| árnyak hullnak a Vérmezőre, |
| s olyan a ház környéke már, |
| mintha egy „bús” vers volna tőle, |
| Tőle, kit elvitt a halál. |
|
| Vígan zajlik tovább az élet, |
| s panaszuk egy hanggal szegényebb, |
| de testével még gazdagabb |
| a föld, mely örvend, mint a vének. |
|
| s egy-két kesernyés orgona. |
| nélkülünk is így forgana, |
| tavaszán lendülve, tovább. |
|
| Öreg, fehér kutyája szunnyad, |
| de majd ha csend lesz és „setét”, |
| éjfél körül egy könnyű, fonnyadt |
| kéz megsimítja bús fejét; |
| s hangot hall, de nem tudja, honnat, |
|
| hogy iszonyába égre ordít: |
| – hány búittas éjféle volt itt! –, |
| benyit, bemegy, asztalhoz ül, |
| de sosem ír többé, ó, sose fordít! |
|
|
|