A pince ajtajában

– Hallod, fiú, mit mond a cinege? –
szólt nagyanyám és felnézett a fára;
– ez már a hóvirágok ideje,
kitavaszodtunk hát, Istennek hála,
ezt mondja a kis szürke éneke!
Kerengve szállt egy-egy szentgyörgybogár,
fehér szirom hullott a szilvafáról;
az öreg-asszony karján kis kosár,
benne félig elrothadt alma, három;
halálszagot lehelt a pincegádor.
Riadt arcom fürkészte nagyanyám,
rejtelmes volt a régi kert, homályos.
– Az áprilist is megérjük talán –
szólt –, azután a május jő, a május!
csak nem kaszál le addig a halál. –
A pincemélyből nyirkos levegő
szállt ránk, mintha Faust doktor fújta volna,
s a falakon bent sárga agyvelő,
– így tudta az a régesrégi monda:
mert életét ördögnek adta ő! –
De jő a május, jő a hűsgyepes,
minden csudás eddiginél csudásabb!
A kert felett nagy hőscincér evez,
zöld lomb alá bújnak a sárga házak –
ó, az élet legszebb májusa lesz!
A fán majd méhek orgonája zsong,
az ég mind kékebb, mélyebb s egyre tisztább;
még csak vagy húsz-harmincat aluszunk,
aztán vígan futkoshatunk mezítláb. –
Istenkém, addig csak meg nem halunk? –

1937

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]