A pince ajtajában

– Hallod, fiú, mit mond a cinege? – szólt nagyanyám és felnézett a fára; – ez már a hóvirágok ideje, kitavaszodtunk hát, Istennek hála, ezt mondja a kis szürke éneke! Kerengve szállt egy-egy szentgyörgybogár, fehér szirom hullott a szilvafáról; az öreg-asszony karján kis kosár, benne félig elrothadt alma, három; halálszagot lehelt a pincegádor. Riadt arcom fürkészte nagyanyám, rejtelmes volt a régi kert, homályos. – Az áprilist is megérjük talán – szólt –, azután a május jő, a május! csak nem kaszál le addig a halál. – A pincemélyből nyirkos levegő szállt ránk, mintha Faust doktor fújta volna, s a falakon bent sárga agyvelő, – így tudta az a régesrégi monda: mert életét ördögnek adta ő! – De jő a május, jő a hűsgyepes, minden csudás eddiginél csudásabb! A kert felett nagy hőscincér evez, zöld lomb alá bújnak a sárga házak – ó, az élet legszebb májusa lesz! A fán majd méhek orgonája zsong, az ég mind kékebb, mélyebb s egyre tisztább; még csak vagy húsz-harmincat aluszunk, aztán vígan futkoshatunk mezítláb. – Istenkém, addig csak meg nem halunk? – 1937