Elhagyott lakások siratása
| Hogy vagytok, drága volt lakásaink |
| viharvert, pusztuló kisvárosokban? |
| A boltíves szobákban más lakik, |
| bizony, idegen ember lakik ottan. |
| Hogy ellenségem, arról nem tehet, |
| s én sem tehetek róla, de utálom: |
| a falról lekaparta nevemet, |
| mint ellenfélét szokás a plakáton. |
| S tudom, a kertben kedves fáimat |
| kivágta s felhasítva tűzre rakta; |
| az ablakpárkányon rajzaimat |
| hitvány fia össze-vissza faragta. |
| S minden zugot megtölt az ő szaga, |
| melytől félek, mint tömjéntől az ördög, |
| s a távolságon és az éjszaka |
| ködein át felé eképp üvöltök: |
| – Te újlakó, ellenség, idegen, |
| mit bánom én, csinálj akármit ottan! |
| de tudd meg, házadhoz egy névtelen |
| törvény szerint nekem örök jogom van! |
| Hisz én aludtam benne hamarább |
| mint nyugtalan, izgága-álmú gyermek, |
| hozzám hasonlítottak a szobák |
| s minden bokra, fája a régi kertnek; |
| enyém volt minden téli denevér |
| a vén pincében, hol korhadt az ászok, |
| s enyém a padlás, hol éjfél felé |
| valami lélek mászkált, matarászott – |
| s jöhetne rontás, irtás, pusztítás, |
| hogy belőlük kő-kövön nem maradna: |
| a sok üresen hagyott régi ház |
| – mint a bogár borostyánkő-darabban – |
| bennem fog lakni, míg élek, tovább, |
| s ha egy-egy szó utcánk nevét ekhózza, |
| búgó emlékük lelkemnek tavát |
| duzzasztja, mint a jerikói rózsa |
| a tál vizét, hová kimúlt, aszott |
| testét finom női kezek betették – |
| hogy feltámadjon, mint a tetszhalott, |
| vagy mint bizsergető félálom-emlék! |
|
| Boldog, aki egyetlen régi házban |
| élheti le az egész életet, |
| örülve, sírva, melegedve, fázva: |
| amelyben e világra született! |
| Ó, hogy nekem így élnem nem lehet, |
| s a sors irgalmatlan sebes forgása |
| egyik házból mind másba-másba vet. |
|
| Enyed város végén, ahol születtem, |
| most éjféli holdfényben áll a ház; |
| a hegyrefutó, görbe-fájú kertben, |
| a sírdombon négy fenyő citeráz; |
| hideg szél fú, nem jár a Mikulás, |
| a nyúlfogó havon angyal se lebben; |
| a gyatra falról hull a kulimász. |
|
| Kolozsvárott a Farkas utca alszik, |
| a templom arca, mint egy őszöreg; |
| volt ablakunk alatt zúzmara porzik, |
| a fák alatt sovány kuvasz üget, |
| templomfalába vésett nevüket |
| keresgélő diákok jajja hallszik; |
| üres az égbolt, fekete üreg. |
|
| A Hójában kis házunk váza roppan |
| – álmodnak most a belebújt nyarak, |
| úgy ülnek ott, mint a múzeumokban |
| az üvegszemű, tarka madarak; |
| halászbotomban szú harap, harap, |
| fürdőruhám szegen lóg a sarokban, |
| – nem látja meg többé szegényt a nap. |
|
| Nemcsak álmomban: napvilágban, ébren, |
| mind arra járok én, hol itt, hol ott, |
| csak itt nem vagyok, hol életem élem, |
| lelkem mindig ott, ott lent kóborog, |
| búm súlya alatt a padló ropog, |
| az új lakók felülnek a sötétben |
| s reszketve szólnak: itt jár egy halott! – |
|
|
AJÁNLÁS:
| Párkás idő, vén zsémbes házigazda, |
| a bujdosásból sohasem elég? |
| az életemnek így vajon mi haszna? |
| Csak álmok, álmok s elfutó zenék. |
| – Mintha hóból kastélyt építenék, |
| amely itt sem volt, ott sem volt tavaszra |
| – élek-e még, vagy meghaltam-e rég? – |
|
|
|