Hamlet altatója

Atyám, jó Horwendill király! Ne félj, majd megbosszullak én! Jaj, már kihűltél, mint a táj, amelyet otthagyott a fény; hályog takarja kék szemed, országodat nem láthatod: forró ólmot öntöttenek füledbe valami gazok. Vad szél húz Helsingör felett, fodrozza friss sírod havát; ott ül naphosszat s kesereg árva fiad s szegény kutyád. Zörögnek zúzmarás fenyők, mint hitvány lelkiismeret – ne félj, majd meglakolnak ők, nem ismered te Hamletet! Hol abbahagytad, jó atyám, én onnét kezdem s folytatom; napfényben, rontó éjszakán ott járok hűlt nyomaidon, csak másként, mint te: bosszuval – karddal, kutyával, éberen, s mind újabb terveket sugall kergült kalló-malom fejem a rosszak ellen és e föld ellen, hol ők a boldogok – apám, ne szólíts, ne üvölts, ne félj, mindent megbosszulok! – Békesség néked! Vár fokán éjfél körül többé ne járj; aludj hát, meggyilkolt atyám, nyugodj, jó Horwendill király. 1937