Kaland

Hol jártam én? Csaló, tünékeny álom volt talán ez az erdei bolyongás? Úgy kószáltam egy idegen határon, mint garaboncás. A völgyben, melyben elmerült a nappal, már szálldosott az éjjeli korom, de még lila, halkuló sugarakkal ékeskedett egy lúcfenyős orom. S már lámpák gyúltak kéklombos sötétben s a kéményekből szállt a rőzsefüst, poszáta búcsúzott s rigó vegyest, mikor egy régismert kastélyhoz értem. S amint a rányíló tisztáson álltam, fáradt vándornak éreztem magam, ki célhoz ér s felsóhajt boldogan: „amit kerestem, íme, megtaláltam!” Megtaláltam, ki annyit kóboroltam, közelségét érzem, Ő itt lakik s most énekem hallhatja hajnalig, aztán pedig meghalhatok nyugodtan. – „Vagy, vagy nem vagy, te lány, szeretlek, mienk lesz ez a sárgafalú kastély! Ha tudnád, hány nehéz éve kereslek, hiába, mint a meghalást Ahasvér! A szemed szürke-kék, hajadnak bronza bűvös visszfényeket villant a holdra; esténként sírsz az élet elmúlásán, vagy hogyha azt hiszed, hiába vársz rám, kit hajkurász utánad édes átok – – Most itt a perc: sóhajtok, hogy megálljon, hogy megjelenj ott fenn a holdra tátott ablakban, mint romantikus medaillon, s ledobj hozzám egy hosszú kék virágot!” De senki sem jött. A kutyák ugattak, árnyékomnak azt hitték: a halál, a halál, aki ólálkodva jár s gazdájukat lesi az alkonyatban. Vasajtót zártak bántó kattogással, s egy kút ríkatta vizét valahol; – Fiam, te tovább vándorolhatol – szóltam s indultam a tisztáson által. 1936