|
In memoriam D. Kosztolányi
| Nagy ravatal a farkasréti hegyhát; |
| kopog esernyőnk ázott sátora, |
| szemünk kelyhében égnek síri gyertyák |
| s cipőnkön holtak péppé vált pora; |
| Halál, nagy úr, megüljük ünneped hát! |
| Lám, itt is, ott is árnyak inganak, |
| fekete árnyak s ernyők feketéje; |
| ilyen lehet egy alvilági-nap, |
| hol a lelkek örök, nyirkos sötétben, |
| akár mi most, fel és le inganak. |
| A sírokon gyertyák lepkéje rebben |
| elsőt-utolsót; akár a halál, |
| úgy oltogatja nagy szakértelemmel |
| az őr el őket, vagy ha erre jár: |
| csípős szeled, kutyaszagú November. |
| Hát itt vagyunk mi, hozzátartozók, |
| hogy jó halottainkat felkutassuk; |
| elrejti őket a nagy sír-bozót |
| s egy-egy katalinrózsás, agyagos lyuk; |
| iszonyatunkat, íme, elhozók. |
|
| Yorick, Yorick! – úgy állok síri fényben, |
| mint valaha az árva, skizofrén |
| királyfi a koponyával kezében, |
| ki nyirkosöblű, vézna tenyerén |
| magát az elmúlást tartá, fehéren. |
| Yorick! – Komédiás emberi élet, |
| hát mindhiába orvos, patika: |
| a fintorokra, mosolyokra végleg |
| szörnyű facies hyppocratica |
| maródik, mint örökérvényű réteg. |
| S a hangok tarkabarka spektrumából: |
| a dalból, hörgésből s a vad |
| sikolyokból, amelyeket a mámor |
| vetett ki – egy feketeség marad: |
| a hallgatás, mely ajkainkra ráforr. |
| Bárcsak szólnátok mind, mind, aki itt van, |
| ki életünkből egyszer idetűnt, |
| s kikkel kacagtunk, sírtunk holtukiglan: |
| hívás nélkül bizony eltévedünk |
| ebben a sár-beton sír-labirintban! |
| Sírok, sírok, egyik akár a más, |
| megszámozott, szabályozott öröklét, |
| középkori, csontváz-egyenruhás – |
| jaj, elkerülhetetlen vak közösség, |
| mely már az életünkben megaláz! |
| Ez várna ránk is, kik felhős tetőkön |
| cibáltattuk sebes széllel hajunk, |
| s kik énekeltünk erdőket betöltőn |
| s voltunk avar, hún, inka, nibelung – |
| ó, e lapos hullatelep, e börtön! |
| Ezek a szobrok, gyertyák, oszlopok, |
| melyek között alkalmi kegyelettel |
| egy-két alak fel és le imbolyog, |
| megáll, meghajlik, indul, visszaretten, |
| gyertyát gyújt, sóhajt, könnyezik, zokog – |
| Halál, nagy úr, ez a te birodalmad, |
| s ez a nap a te szentelt ünneped, |
| Napod: rossz mécs, madaraid: a varjak, |
| sorvadt gégével hurráznak neked, |
| hogy bizonyítsák rettentő hatalmad. |
| S most itt vagyunk. Egy-két szelíd halott |
| vérünk felett megállunk, mint az árnyék |
| – talán felettünk szálldos árnyatok –, |
| ó, bár mondhatnánk egy-két szép imát még, |
| hogy az agyagban jól aludjatok! |
| S aztán haza! a gyertyák és a mécsek |
| lassan leégnek és elalszanak; |
| nem bírnók ezt a rettentő sötétet, |
| s már szédít az esővert-gyertyaszag, |
| mint valami avas, keserű méreg. |
| Bezárulnak a rácsos vaskapuk – |
| ó, rozsdamart, lándzsás sírkerti rácsok! |
| Jaj annak, aki egyszer odajut, |
| hogy rabként kelljen bámulnia rátok: |
| nem nyitnak annak többet itt kaput. – |
|
|