A Szépjuhászné elégiája

E kocsma híres most is héthatáron:
itt élt egykor a gyönyörű Juhászné!
Ötszáz év tengermélyén szinte látom,
hogy sürgött-forgott egykor itt a háznép
e fogadóban, mely most már zilált rom.
A fényhez lepkék szálltak egyre többen,
a hold alatt sóhajtva szállt a hinta;
a tűzhelyen, fekete serpenyőben
sercegve sűlt az esti palacsinta;
egy vándor búcsut intett elmenőben.
A nagy hársak tövében kút nyekergett,
kutya nyüszített faderékra kötve;
ha jókora hordócskát csapra vertek,
bölényölők kurjongattak röhögve
s hamisan integettek: lányka, jertek!
És ének hangzott, cincogás kísérte,
bokrok mélyéről lányok kacagása;
csengett a bajvívó legények vértje –
a levegőt kürtök lármája rázta,
s az útról Mátyás integetve tért be.
Most csend zenél itt és egy-két tücsök tán,
félablaküveg kancsalít a holdra;
talán kísértet űl azon a padkán;
elvadult macska surran a bokorba,
árnyékától is ijedez a hitvány.
A dínom-dánomokból, bősz murikból
mi lett, mi lett? Pár összetört pohár-roncs
csillog a borittas porondon itt-ott;
a föld alatt pár rozsdamart, nagy abroncs –
s csontok, csontok maradtak a murikból!
Az úton, hol gangos, hangos vadásznép
vonult kürtszóval, vaddal megrakodva,
reszketve járok, mintha fázva-fáznék –
S bizony mondom, a fogam is vacogna,
kacér emléked nélkül, Szépjuhászné!
Itt alszol valamely hársfa tövében,
két szép gyökér derekad átkarolja
– akár a nagy király, valaha régen,
ki bájaidnak meghajolt, mint szolga –,
tücsök fütyül koponyád hűvösében.

1936

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]