A Szépjuhászné elégiája
| E kocsma híres most is héthatáron: |
| itt élt egykor a gyönyörű Juhászné! |
| Ötszáz év tengermélyén szinte látom, |
| hogy sürgött-forgott egykor itt a háznép |
| e fogadóban, mely most már zilált rom. |
|
| A fényhez lepkék szálltak egyre többen, |
| a hold alatt sóhajtva szállt a hinta; |
| a tűzhelyen, fekete serpenyőben |
| sercegve sűlt az esti palacsinta; |
| egy vándor búcsut intett elmenőben. |
|
| A nagy hársak tövében kút nyekergett, |
| kutya nyüszített faderékra kötve; |
| ha jókora hordócskát csapra vertek, |
| bölényölők kurjongattak röhögve |
| s hamisan integettek: lányka, jertek! |
|
| És ének hangzott, cincogás kísérte, |
| bokrok mélyéről lányok kacagása; |
| csengett a bajvívó legények vértje – |
| a levegőt kürtök lármája rázta, |
| s az útról Mátyás integetve tért be. |
|
| Most csend zenél itt és egy-két tücsök tán, |
| félablaküveg kancsalít a holdra; |
| talán kísértet űl azon a padkán; |
| elvadult macska surran a bokorba, |
| árnyékától is ijedez a hitvány. |
|
| A dínom-dánomokból, bősz murikból |
| mi lett, mi lett? Pár összetört pohár-roncs |
| csillog a borittas porondon itt-ott; |
| a föld alatt pár rozsdamart, nagy abroncs – |
| s csontok, csontok maradtak a murikból! |
|
| Az úton, hol gangos, hangos vadásznép |
| vonult kürtszóval, vaddal megrakodva, |
| reszketve járok, mintha fázva-fáznék – |
| S bizony mondom, a fogam is vacogna, |
| kacér emléked nélkül, Szépjuhászné! |
|
| Itt alszol valamely hársfa tövében, |
| két szép gyökér derekad átkarolja |
| – akár a nagy király, valaha régen, |
| ki bájaidnak meghajolt, mint szolga –, |
| tücsök fütyül koponyád hűvösében. |
|
|
|