Rezeda Kázmér búcsúja
|
Krúdy emlékének
| Függönyeink lassan mind leeresztik, |
| mint kicsi színpadok, az ablakok; |
| vajon hányadszor érem itt az estét? |
| De ma hideg van, s régesrég halott |
| fülkagylócskák porára gondolok, |
| kik, életükben, minden este lesték, |
| hogy gombolós cipellőm hol kopog, |
| s lüktettek bennük rózsaszín erecskék. |
|
| Függöny lebbent, s fehér rózsát dobott |
| egy láthatatlan kéz; erkélyen állva, |
| hol lepketáncban kis láng lobogott, |
| csókot lehelt egy drága fruska szája |
| és suttogott az őszi éjszakába – |
| Hol vannak ők? Szívük rég nem dobog, |
| alusznak mélyen budai határban |
| – vagy, ami még rosszabb: vénasszonyok. |
|
| S én is csak rossz kaleidoszkóp vagyok, |
| rendezgetem reszketve szürke-kék |
| odvamban, mit az idő itthagyott: |
| emlékeim csillámló szemetét. |
| S az éjszaka mind kékebb, feketébb, |
| elüszkösödnek mind az ablakok |
| – és éjféltájban én is meghalok, |
| mint a baglyok, vagy mint a remeték. |
|
|
|