Öcsémnek
| Az ajtófélfán már nem méregetjük |
|
többé magunk: hogy megnőttünk, öcsém! |
|
Mindig egyformák lesznek már a kesztyűk |
|
s szemünkből lassan tűnni kezd a fény. |
|
| Mennyit ugráltunk, másztunk, mint a majmok, |
|
mennyit úszkáltunk, mint virgonc halak; |
|
mennyi követ dobtunk, mint régi bajnok, |
|
az elinalt, síkos húsz év alatt! |
|
| Hogy fejlesztettük, edzettük a testünk |
|
– ne fogjon rajtunk semmiféle kór. – |
|
De intenek már a fekete kesztyűk, |
|
| s a várvavárt boldogság nincs sehol. |
|
Holnap vad gépek surrognak felettünk: |
|
tűz hull, vas hull, okos tank eltipor. |
|
| Várnak ránk füstös, tépett harcterek, |
|
egy vak golyóbis életed kioltja. |
|
Közel a nap: becéző nevedet |
|
anyánk szinte hörögve elsikoltja. |
|
| Ott leszel immár fürgén elkaparva |
|
fél méter föld alatt, akár a dög; |
|
bogár szemed pokoli gáz kimarta |
|
s orcádra iszonyú vigyort sütött. |
|
| Elharsogtak, messze dúlnak a bőszült |
|
vasemberek és tüzes szekerek. |
|
Otthon anyánk szeméből könny pereg, |
|
| és egyre hajtogatja: ő szült, ő szült! |
|
Reggel apánk rémülten rámered: |
|
egyetlen éjjel hófehérre őszült. |
|
|
|