Öcsémnek

Az ajtófélfán már nem méregetjük
 
többé magunk: hogy megnőttünk, öcsém!
 
Mindig egyformák lesznek már a kesztyűk
 
s szemünkből lassan tűnni kezd a fény.
Mennyit ugráltunk, másztunk, mint a majmok,
 
mennyit úszkáltunk, mint virgonc halak;
 
mennyi követ dobtunk, mint régi bajnok,
 
az elinalt, síkos húsz év alatt!
Hogy fejlesztettük, edzettük a testünk
 
– ne fogjon rajtunk semmiféle kór. –
 
De intenek már a fekete kesztyűk,
s a várvavárt boldogság nincs sehol.
 
Holnap vad gépek surrognak felettünk:
 
tűz hull, vas hull, okos tank eltipor.
*
Várnak ránk füstös, tépett harcterek,
 
egy vak golyóbis életed kioltja.
 
Közel a nap: becéző nevedet
 
anyánk szinte hörögve elsikoltja.
Ott leszel immár fürgén elkaparva
 
fél méter föld alatt, akár a dög;
 
bogár szemed pokoli gáz kimarta
 
s orcádra iszonyú vigyort sütött.
Elharsogtak, messze dúlnak a bőszült
 
vasemberek és tüzes szekerek.
 
Otthon anyánk szeméből könny pereg,
és egyre hajtogatja: ő szült, ő szült!
 
Reggel apánk rémülten rámered:
 
egyetlen éjjel hófehérre őszült.

1936

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]