Csillagtoronyban

Istennevű Főcsillag, Jupiter, több holdvilág nagytörvényes ura, s ti többi mind, kiket nevezni mer az ember: Kassiopeia, Kutya, Neptunus, Vénus, Arcturus, Iker, Mezartym, Lyra és Aldebarán – a roppant névtelenségből, hideg fenségetekből nézzetek le rám: az éjszakában álmodó csövek előtt remeg törékeny koponyám. Jól nézzetek meg: nagy hatalmatok még senkit így meg nem félemlített; jaj, milyen egysejtű parány vagyok, rejtegetnek a poshadó vizek, lárva vagyok, hal vagyok – hol vagyok? Forog, gördül a nagy Rotáció, bezárulnak s megnyílnak csillagévek; a Hadak-útja fénylik, mint a hó, porában jó vitézek mendegélnek, gurul a Hold, roppant aranygolyó. A gazdag égi ábrák fénylenek – lehetnek-é ők embersorsot osztók, az égi rombuszok, a sokszegek, s van-é számunkra valami horoszkóp? vagy csak ragyognak, mint szép ékszerek, s lógnak lazán félelmes ég ölén, mely éjjelente ezreket leejt, s kit egy képletben láttat itt a fény, csillagtársáról még annyit se sejt, amennyit a Vénuszról sejtek én? S róván megúnhatatlanul a kört, szinte érzem, hogy hömpölyög, szuszog s döcög sómalmi-ló útján a Föld, körötte úsznak árjától gyötört, zilált felhő-archipeláguszok. Hogy szabaduljunk innét, hol a szem, mely ezt a hármas szörnyű kárpitot átszúrja, s hol, hol van az értelem, amely előtt szétfoszlik a titok, s kit nem borzaszt a tinta végtelen? Éjszaka van, háromszoros sötét: első az emberé, nehéz, örök, a másik az északi féltekét homályosítja s mindezek fölött: mely a csillagokon túl hömpölyög. Minél nagyobb magasba ér a gép, s minél többet látnak lentről a lencsék, feltartóztathatatlanul akép gyarapszik bennem a reménytelenség, s idézem régi bölcsek szellemét: Hogy álltak ők a csillagok alatt! kezükben hitvány műszerek remegtek, de annál messzebb szállt a gondolat végtelenén az agybeli tereknek, hol nincsenek ködfoltok és falak. Hová repült megfejtő-lángú percek diadala, a nagy Delirium! az agyvelők, melyek végigsepertek az ég taván, mint égő nátrium, a nagy velők vajjon most hol hevernek? Elfelejtett cintermek szörnyű mélye emészti őket, vagy már könnyű por vált ott belőlük, mely ismét az égre kívánkozik, úgy, mint valamikor, mikor még a tudásszomj ösztökélte –? Vagy tán megnyílt előttük a magasság s fényittasan csillagtól csillagig cikáznak, mint izgága bogaracskák, amíg lelkük ott fent jól nem lakik, s a fény cukrát aztán a földre hozzák –? Mindegy. Itt vannak súlyos csontjaik még – tőlük forog olyan lassan a föld – s ide lesznek bedögönyözve mindég, róván velünk tovább a régi kört, hová őket a kortársak temették. S tovább gördül a nagy Rotáció, megnyílnak és bezárnak csillagévek; a Hadak-útja fénylik, mint a hó, porában jó vitézek mendegélnek, gurul a Hold, a nagy aranygolyó. Micsoda vad mindenség-félelemmel telítnek az éjféli csillagok ebben a nagy-nagy kék-sötét teremben! Egy-vér szívünk most egymásért dobog; add ismerős kezed, szomorú ember. Vajon meddig vonul velünk az éjben rozzant, túlterhelt bárkánk, a világ, hol életed leélted és leéltem, anélkül, hogy jelenne szikra láng, szikra remény ebben az örök éjben. Szívünk felé még égi kéz sem intett, pedig maholnap leskedő, falánk felhőbálnák falják fel lelkeinket, ha a halál sunyin a mélybe ránt – vagy a magasba, már kit ahogy illet. – 1936