Kalotaszegi elégia

A templomkertben most a fák virága szagos, habos hullámzó rengeteg, alatta meggypiros ruhába jár a kicsi Ágnes, kankalint szedeget s hűvös zöld fűben fehérlik a lába. A dombokról hallatszik csendes ének, köves földben cseng-peng acél kapa; verejtékükkel lágyítják a népek immár tíz elsuhamlott százada, e földön, hol a halottak is élnek. A cinteremben nyílik már a kosbor süppedő, fátalan sírdombokon, hol úr-parasztok alszanak papostól s minden tetem hasonlít és rokon, örökségként ősrégi századokból. Almafák közt, napsávos félhomályban, ezüstösen áll a kis pavilon; előtte egy sor bimbósszárú mályva, és bent anyámtól képek a falon, bámulnak vissza kisleánykorába. Itt éltem én Kilencszázharminchárom esős nyarán, kábán, álmatagon; hogy nem pusztultam el, most is csodálom: halálvággyal telt el minden napom ezen az ázott-kosborszagú nyáron. S mint haldokló, ki egy pillanatával szemébe issza az egész szobát, úgy szívtam én hosszú napokon átal lelkembe az egész falut magát, csudáival, könnyével, mosolyával. Az ablakom bölény hegyekre nézett, szélvert fenyők álltak az ormokon; felettük, mint tömör, fekete évek, esőfelhők vonultak zordonon s a szirti fák dülöngtek, mint a részeg. „Ne bántsátok ti ezt az árva népet” – szóltam a nagy bivalyfelhőknek én –, „a sorsa úgyis tépi, mint a véreb.” S lám, ottragadtak a hegy peremén, a vihar egy-két ágat ha letépett. És volt ott egy-két különös vasárnap! Templom, cifra ruhák, öreg betűk; csontos orcákon kő ünnepi bánat – Zsoltárainkat úgy fújtam velük, hogy a pártás leányok megcsudáltak. És délután hetykén roptuk a táncot: „Aranyos Anna, eljön-e velem? ilyen táncot maga sohase látott, ilyen táncos maguknál nem terem, elámultatjuk ketten a világot!” S járta velem aprózván a menyecske, nehéz csizmák alatt rengett a csűr; táncunk népek kíváncsi szeme leste – még megbicskáznak itt végezetül – gondoltam én Kisannát eleresztve. „Gyerünk, legények, a soron ti vagytok!” Négyen felálltak a csűr közepén. Porzott a föld, csizmájuk szára csattog, s csűrdöngölő kezdődött ott, kemény, ingük kibújt, a hajuk összecsapzott. – „Pistika, üssed, nem apád a padló, itt mást nem üthetsz már talán soha; szökdöss, ruháid hányd le mind magadról, ki tudja, meddig tied a ruha, mely nap rángatja le valami rabló?” És este lett. A pavilon homálya úgy várt reám, mint baglyát az odú. Szegény ágyam Annát hiába várta, lakótársam maradt tovább a szú s rémtermő kisgyertyám izgága lángja. A vén Miháltz pap árnya járt a kertben, korhadt fejfák közt lebbent síri fény; a küszöbön a szú rágcsált szünetlen, mintha párját űzte volna szegény – Ilyen szú volt akkor talán a lelkem. S egyszerre lentről az egyik ivóból megszólalt a legények éneke; halálról énekeltek s búcsúcsókról. – Keserű lélek, daluk hallod-e? Tán bánatuktól megvígasztalódol. „Kisanna lelkem, sírsz-e majd utánam, tudod-e, hol van Besszarábia? Világvégén, lelógatom a lábam; ott pusztul el Kalotaszeg fia, dühös tenger iramló viharában. Vagy Dobrudzsában folyik el a vérem, csempész bolgár mordálya eltalál; Kisanna lelkem, utoljára kérdem: koromsötét, nagy téli éjszakán, ha már nem élek, fogsz-e sírni értem?” Aztán csend lett, csak a kutyák ugattak, s eső indult, a zsindely percegett. A szú, egy-egy roppanó fordulattal számlálgatá a hosszú perceket; hallgatóztam félálmú bódulatban. „Fúró állat, vakondéletű féreg, egész világod az a torha fa, amelyben vaksi életed leéled, s egy éjszakád mély, kettős éjszaka, mit elválaszt egymástól a fakéreg. Micsoda vágy korbácsol benne téged, s mi lesz, ha nem leled meg párodat? Csak fúrsz-faragsz s feléd a szörnyű évek tornyosodó zuhataga suvad – Hát én talán tudom, hogy hova érek –? Jaj, aludjunk, aludj izgága állat, rengessen el bennünket ez a csend; így átmulatjuk tán az éjszakákat. A boldogság szó nálad mit jelent?… Hallod? A pásztorok már furulyálnak –” Tülkét a kondás kétpofára fujta, ökörnyomban, kerékvágásban állt utcánkban Medardus fekete lucska. „Én itthagyom ezt a szegény határt, Isten megáldjon, hajnalos falucska. Szálljon áldás a vén parókiára s akiből ittam, rád is, régi kút; kinek e földet itt kell hagyni máma, sirassátok meg a bolond fiút. De visszajön mégegyszer, nemsokára. Visszajön ő, ha teste nem, a lelke, nappal a kripta grádicsán csücsül, de csak kiszáll és repdes éjjelente virrasztó lányok kéménye körül, míg kakasszóra ideje le nem tel.” És ottmaradtak csendesen anyámék, üres székemre már a macska ült; s nélkülem itták a reggeli kávét a papilakban, hol helyem kihűlt. Úgy sírtak, mintha Hondurásba’ járnék. „Úgy volt, mint a mesében, mondogatták, ő is a Tó felé vevé az útját, vízitündérek hívják, csalogatják – A kapu nyitva még, Rózsika tedd bé. Szegény úrfit nem látjuk sohatöbbé.” 1936