Apotheozis

Én félálomban néha látom, hogyan hevernek szerteszét, hason az egyik, másik háton, a szétlőtt testű feketék. Mit ontottak hazájukért: szén-bőrükön megalvadott vörös csomókban áll a vér. Lenyalják majd éhes sasok! A magasban motor lebeg: nem bújnak el már mint pulyák! Feléje fittyet intenek. S egyik mutatja hátulját. Most már jöhet a bomba, gáz: magától foszlik az izom. Várná őket az a csodás, százszor ígért paradicsom! Várná őket az ég ölében cukor-homokú sivatag, hol itt-ott hosszúlábú ében- fák kérgiből hűs tej fakad! Ott üljenek majd fütyörészve, a fák árnyékos oldalán; kezükben aranyajkú csésze, ölükben kecskemellű lány! S várná mindaz, amit igért nekik a sok fekete szent; várná őket Krisztusukért az Örök Négus odafent! A testük ős törvény nevében gondjába veszi a homok, eltűnnek benne észrevétlen, mint vízcsepp vagy a lábnyomok. Hazájukért haltak szegények, hordozza meg nevük a hír, hírdesse őket hősi ének, kőoszlop és hitvány papír. Hazájukért haltak szegények, mint magyarok, mint lengyelek; áldás a győzöttek nevének! Na, költők, énekeljetek. 1936