Éjjel a hómezőkön

Húgomnak Valami messzi zene szól. Lehet, hogy csak a kérges hó zenél. Az is lehet, hogy dermedt fülemet hangdélibábbal áltatja a szél. A bokrok csipke-grádicsos során a hold milyen fürgén magasra hágott! Sugarától, mint rózsaszín koráll, nődögélnek a zúzmara-virágok. Valamikor, hő nyári éjszakán, táncát a szúnyog itt hajnalig járta, s kis szerzeményét húzta derekán szűntelen a nagy egyiptomi sáska. Valamikor a hókristály helyén jánosbogárka stoplámpája égett; holdkóros lányt csalt ki a kicsi fény s a vinnyogó, lidérci sáska-ének. Emlékeznek még rá a fák s utak. A hó nem áll meg lábnyomán, elolvad; éjjel idegbajos, sovány nyulak füttöznek rajta, nappal árva varjak. * Az országúton most a gyenge vándor fagyott kezéből kifordul a bot. Oldalán a kutya hiába táncol: egyet sóhajt s a puha hóba rogy. Azt gondolja szegény, aludni fog, s édes mosolyra húzódik a szája, de kutya előtt nincs halál-titok: belevonít a lila éjszakába. * Valkó felett, mint gubás pásztorok, őrtállanak a holdfényes hegyek. A fatorony kakasa csikorog, táncoltatják, marják jeges szelek. Pártában-halt leányok kopjafáján a cinteremben rí a gyászszalag; régi urak nagyfogú koponyáján a kriptában egerek játszanak. Nagykörmű szél rázza a szilvafákat s a Fehérember sírjából kiszáll; lenn a völgyben összebújnak a házak, mint megriadt, hűltlelkű téli nyáj. Felvisít álmában kiskutya, gyermek, de ő csak megy a nagy hóban tovább, s másnap az egyházfi felleli dermedt, mezítelen csontváz-lába nyomát.