Téli éjszakák

Mult életem utcáin, itten-ottan,

ahol jártam valaha nélküled,

s kertek mélyén, hol könnyes betüket

növendék gesztenyék kérgébe róttam,

álmomban szobraid felállítottam.

És lelkedet is hányszor hazavittem!

Együtt úszkáltunk régi patakokban

s mint a halak, összecsaptunk mezítlen.

Hogy tervezgettem én abban a hitben,

hogy örök a szerelmünk s háborítlan,

nagy útakat, hol nyomom is alig van,

hogy múltamat ekképp kiteljesítsem,

s ura legyek jövődnek holtodiglan! –

de mást határozott valami isten.

Királyságomban is térdelve szolgád

maradnék, bájolsz, mint rovart a fények.

Szegény országunkban gazdag kis ország,

hová tévútjaimból visszatérek!

Vihar-éjszakámban fehér torony!

Róma szent falai úgy nem ragyogtak

a nagybotú, éhes zarándokoknak,

amint te énnekem mindenkoron.

Ó, ha te tudnád, hogy kiforgatott

magamból lázam, ez a tüzes orkán!

Néha úgy érzem már, Jékely Zoltán,

az, aki voltam, nem is én vagyok.

Bizony dibdáb papírsárkány vagyok:

emlékszállal szaladó kisgyerek

köt csak magához, s gyilkos viharok

kötéltépő sodrában lebegek.

Kísértetként járok a Krisztinán,

éjfélt vicsorgatnak rám fogas órák;

még csókja ízét frissen őrzi szám,

s máris mondogatom búcsúztatóját:

„Én néked verseim ernyője alján

helyet csináltam, védjen meg korok

záporától, és soha meg ne haljál,

hiába falja föl a föld porod.

Hogy jövő életünk egymásba fogva,

akár a két kis egyiptomi kéz,

kapaszkodjék a búgó századokba!

Én testedet – babonás építész –

beiktattam szóköveim falába:

enyém maradsz, enyém, bárhová mennél:

megőriz verseim kék Déva-vára,

édes Kőmíves Kelemenném!”

Járok az éjszakában nélküled,

éjfélt vicsorgatnak vasfogú órák.

Ágyad fejénél, gondolom, kis órád

szintén most-most mutathat éjfelet.

A párnán hirtelen mozdul kezed

és álmodban valakit megcirógat;

nyílik a szád s mond hozzá drága szókat,

míg engem itt vernek hideg szelek,

s kísértetként járok a Krisztinán,

elrontott életünket szánva-szánó,

s ki voltam még az ősszel Krisztián,

miattad lettem télre, lásd, Cyránó.

Roxán, én meghalok. A céltalanság

tuskója koponyám behasította;

a seb zeng rajtam, mint fekete kotta.

Minek, minek e könnyező halandzsák –

Holt magasságból hull a hold

a még tipratlan hóezüstre.

Fülemben sivítva jajong

a téli csend fekete tücske.

Szerelmünk sírján alakod

lebeg, testemben síri béke,

s úgy gondolok rád, mint halott

gondolhat földi életére.

Zúdulj, fagyott könnyözön, suhogó

gyászlepedő! Emlékét is temesd be.

Zúdulj közös nyomunkra, könnyű hó,

s csak tornyosulj bátran százméteresre.

Multunk elé függönyödet ereszd le!

Emlékét zengeti felém a város;

nincs egy hídfője, egy arany keresztje,

egy koldusa, ki útfélen siránkoz,

miről ne jutna mindig ő eszembe,

ő, ki sugaraim prizmája volt,

s a mindenség zenéjét szűrte teste,

két csók között, amikor kelt a hold.

Közös séták során lett szent berek

lassankint minden park és minden erdő,

hiány-szobrát őrzik utcák, terek,

s környékünkön nincs rét, hol nem hevert ő.

Ezért kell most suhannom, mint kísértet,

agyamban lüktet bánat-alkohol,

s hiába öltök már költői vértet,

multunkon át lelkem sírva lohol.

Zúdulj, fagyott könnyözön, puha hó,

közös nyomunkat mindenütt temesd be!

Holt szerelmünket vond be suhogó

síri gyolcsodba frissen, még ma este.

Tornyok felé dagadj százméteresre,

tűnjék el az őt-tükröző világ.

Emlékeinkből ne maradjon egy se,

s ne is sejthessem többé lábnyomát.

S zúdulj, zúdulj, szüntelenül ma rám is

hideg, habos asztagban, drága hó,

épüljön itt egetverő pirámis

s aludjam benne, mint a fáraó.

Az űrből semmi zaj és semmi fény

ne hasson hozzám a jeges sötétbe,

álmatlan álmom így aludjam én,

míg a világ, nélküled, Nofretéte!

Egy lyuk legyen csak a szívem helyén,

benne emléked szent skarabeussa;

síri vigyázzban így aludjam én,

örökös bánatomba balzsamozva.

1935. december