Az utolsó szó jogán

Költő szívét már gyakran összetörték édes nők, erre bizonyára méltók. S az egy napon rájött: minden azért volt, hogy e földről magasba vágja röptét. S habár kudarcán röhögött a többség, s a hölgynek tapsolt fennen a világ, voltak, akik emlékét is leköpték, mert csak benne keresték a hibát. S a költő, ki mint nagy alvó galamb, fájdalmában szárnyát fejére vonta, s míg zúgott lelkében száz síri hang, száz könnyet ejtett befelé naponta: egy éjjel szárnyait csak szétnyitotta, rászőtt, poros pókhálók közt ütött szét: feje felett kis fényben pislogott a szűkreszabott, haszontalan öröklét.