Búcsú szürkületben
| Utállak, tudd meg, épp olyan erősen, |
| mint ahogy azelőtt szerettelek. |
| Kioktattak iszonyú éjjelek, |
| hogy életem hozzád többé ne kössem. |
| Hány szörnyű évig vártam rád hiába, |
| figyeltem csélcsap, rossz kalandjaid, |
| lestem kudarcodat vagy valamit, |
| mi visszahozna az én éjszakámba. |
| Azt hittem, ahány szál hajad kihull, |
| annyi tibláboló, kis gyenge lépés |
| hoz felém vissza múlhatatlanul, |
| az úton, melyen akárhova mész, mész, |
| felém kormányoz a nagy égi gépész |
| s virrad nálam, ha nálad alkonyul. |
|
| Virrad nálad és nálam alkonyul. |
| Nem vezet engem semmiféle gépész. |
| A költő lába földön félrelép, és |
| aztán egyenesen magába hull. |
| Tudom, mit tettem. Ó, nem ellened, |
| önmagam ellen, s most talán zokognék, |
| hogy elégtévő könnyek hulljanak rád, |
| – a megtérés bizony így lenne szebb: – |
| de valahogy boldogsággal vegyes |
| érzés, hogy újrakezdés lehetetlen, |
| kés, mely csikland, csikland, de nem sebez. |
| A búcsuzást mindég nagyon szerettem: |
| finoman integess a kékeres, |
| örök kalandra hívó szürkületben. |
|
|
|