November panaszaiból

1 Barnult facsonkok, megtépett palánk, tövében sárguló levelek asznak, s pipáznak már, akár a nagytaták, vityillók oldalán a barna kazlak. Hol vannak a gyümölcsök? Mind elértek, gyermek lerázta-verte, szedte vén; aztán gyomrokba vagy pincékbe tértek, egy-egy bingyó maradt csak ághegyén. Az oltoványokat már nyúl kaparja, a házakon varjak kuruc-hada, s ha lent repülnek, akad, aki hallja: úgy sír a szárnyuk, mint egy ballada.   2 Tudom, maholnap spleenes ablakok álmuk lerögzítik: a déli erdőt! Ó, addig bár egy rózsát adjatok, egyetlen kis bimbót a hosszu kertből! Bár csak egy hitvány csokorravalót szedhetnénk össze, egyetlen csokornyit! Hűtlenek voltunk, télirevalók: nem szimatoltuk a nagy ősz bimbóit. Most várhatjuk a jégvirágokat, ablakunk majd vágyálom, déli dzsungel, s izgága szívünk szinte megszakad, ha virágosbolt előtt baktatunk el.   3 Hová tűntek a gyötrött levelek? A tarka szárnyacskák hová repültek? S a tücskök! Tán Japánban zengenek; a kerti béka Kóreában ünget. Kibújtak a földgömb túlsó felén, s most a sárga emberkéknek zenélnek; de ittmaradtam kényszerűen én s állataim, a jó kutyák, szegények! – Hallod, szűkölnek és nyüszítenek, árva fickók a kuckók ronda rongyán; avagy kiállnak eléje s remek fejtartással dudálnak, mint toportyán. S a mi kutyánk! szegény, hogy kecmereg rozsdás láncán a mocskos hó levében! A könnye is hull. Biztosan beteg. Vess neki egy cukrot, Jézus nevében!   4 Este megszépül a nyirkos világ. A holdhoz kémények kék füstje járul; konyhák mélyén sülnek a vacsorák, s rőzsetűz-illat mesél Nagymamáról. De boldog voltam! Volt macskám, kutyám; hideg télben üldögéltünk mi, négyen, mesét hallgatva, uzsonna után, a roppant búboskemence tövében. Hol van ő most, az elszáradt öreg, jó nagymamánk, Andersen szép meséje? Sötét konyhában űl, kisgyermekek között, a nagy Kinizsiről mesélget… 1935