Apátlan éjszakák
| Már nem nyithatom ki a vaskaput, |
| halomba gyűlt előtte a levél. |
| Tar lett a fa az út legelején, |
| amely csörömpölőn a parkba fut. |
| Csend-talpu macskánk is zörögve jár, |
| itt is, ott is nagy levél-hekatomba, |
| meghempergőzik benne a betyár, |
| akárcsak én nemrég, gyerekkoromban. |
| Akkor jöttek nagy halálfejű lepkék, |
| peregve, mint szélvert falevelek, |
| s megtelepedtek az ajtó felett, |
| hogy sohase felejtsük el az estét. |
| Sötét háromszögük ott fenn komorlott, |
| nagymama látta s keresztet vetett – |
| Azóta már a koporsója porlott |
| s magán viseli a halálfejet. |
|
| A szekrényben széltelenül zizegnek |
| sírokról tépett szirmok, levelek, |
| bútoraink csontjában megremeg |
| örök lelke medvés rengetegeknek. |
| Az aragonit-váza odva búg, |
| madárhangon: hupupa, hupupa; |
| Dante üres fejében altatók |
| szólnak, akár valaha apuka. |
| Déd tükriben egykorú asszonyok |
| kutatják viruló arcuk, hiába. |
| Foszló köntösük vinnyogón suhog, |
| mikor kivágódnak az éjszakába. |
| Nagymama ül s ittmarad hajnalig: |
| milyen sokat tesz-vesz még mindig értem! |
| Most is felkel, s miért, miért nem, |
| szedegeti hajam hullt szálait. |
|
| Fák öbliben lábbog a hold-kanú. |
| Apánk most kint a nagyvilágba’ jár. |
| Néha meginti ujjal halszagú |
| gót piacok ködében a halál. |
| És akkor sorra kiejti nevünket, |
| hadd tudják meg az idegen falak, |
| s úgy gondol ránk idegen ég alatt, |
| mint kik időben is nagymessze tüntek. |
|
| Egyik országocskából másba, hip-hop, |
| s tengerre száll, mint bátor kapitányok; |
| kastélyok mélyitől csak hallja: kip-kop: |
| Hamlet, a halfejű királyfi jár ott. |
| Zúzmó-bozontos éjjeli fenyők |
| hárfáznak rá, elébe törpe huppan. |
| Langelini táncol a hold előtt |
| és megriadva lila mélybe cuppan. |
| Alig fordul meg s még hármat se lép, |
| a sziklacsúcsról újból hallani: |
| lihegve ismét a tetőre ért |
| s új táncba kezd tündér Langelini. |
| Aztán sebes víz boltos kőhidán |
| jámbor halakat néz és meg-megáll. |
| Az alkonyatból, mint csapzott madár, |
| feléinog Andersen Krisztián. |
|
| Mi aluszunk, mi aluszunk, keletnek |
| arccal, mint kalotaszegi halottak. |
| Ilyen nyugtalanul csak az aludhat, |
| kit messziről nagyon-nagyon szeretnek. |
| Csak aluszunk. Nagy pillangók lebegnek |
| szemünk felett, lepkék pillanganak. |
| Ledögönyözve feküszünk a tespedt |
| félsötétben, akár a föld alatt. |
| Az óra baktat, űzi az idő, |
| kopog a kis lovacska benne: klik-klak. |
| Az ajtó alatt kibúvik és itt hagy, |
| az idő itt hagy s vissza sose jő! |
|
|
|