Levél
| Ez is elmúlik lassan nélküled, |
| ó, vajjon ez már hányadik vasárnap? |
| hányadik csengő, visszhangzó üreg, |
| melybe hangod, szavaid visszajárnak, |
| ha beledönt a vágyó révület. |
|
| Amint kószálok a budai kertek |
| között az alkonyatban egyedül, |
| bizonygatom: a régi nagy keservek |
| szívelszorító íze édesül, |
| s most élvezem igazán a szerelmet. |
|
| Ott, hol a télen elhullott nyulat |
| a gyérfüves föld feldolgozza lassan, |
| ott lesz a fű tavasszal legdusabb. |
| E példával, azt hiszem, megmutattam, |
| mért szállt reám e termő kábulat. |
|
| Ebben a kocsmák cincogó zenéje |
| úgy hull belém, mint nagy szimfónia; |
| lilás dombhátról titkolózva néz le |
| s hálásra hív egy filegória; |
| mint templomé, szökik rossz tornya égbe. |
|
| Kéklő kórház-pavilon tetején |
| táncolnak a tüdőbajos leányok. |
| Amint lépek az utca peremén, |
| feléjük gáláns csókokat dobálok, |
| hadd örüljön a sok szegény. |
|
| Rigóbúcsút visszhangzik a medence |
| vén park szívében, hol nem jár a fény; |
| mintha egyszer fürödtünk volna benne, |
| ilyen lilás homályban, te meg én, |
| mikor a hold kerek volt, mint a lencse. |
|
| A ritkított, kipusztult temetőre |
| alkonyfény hullik át a lombokon; |
| hantok között úgy járok föl-le, föl-le, |
| hogy minden holt közeli rokonom, |
| s mintha Te is itt lennél, Bánat-őre, |
|
| repkényes domb alatt, por és hamu – |
| Nem volna jobb? Nekem így volna könnyebb: |
| enyém lennél örökre, szent tabu; |
| sírod felett csillognának a könnyek |
| s mint örökmécs, lilán égne a bú. |
|
|
|