Séták a Zugligetben
| Kék csillagát sziklaszín bükk alatt |
| hetykén lengeti már a télizöld; |
| alatta nagy barlanglakó vadak |
| csontvázait morzsolgatja a föld. |
| Egetverő vén bükkök gyökere |
| öles mélységben köréjük karolt: |
| ennyi azoknak minden öröme, |
| kiknek itt valaha víg násza volt. |
| S most csak azt várják, hogy fahegybe szálljon |
| s csirippoljon valamit egy madárka: |
| a csitri hang végigfut a sudáron |
| s nagy csontvázuk lent zúg-zeng, mint a hárfa. |
|
| Itt szökdösnek a vézna mókusok, |
| egyetlen rossz ideg izgága testük; |
| ugrás közben lompos farkuk suhog, |
| húzzák maguk után, mint nyírfaseprűt. |
| Bolond szökdécselés az életük, |
| s nyomorult lapulás ág-könyökében, |
| rossz odujokban pókok és tetük |
| között vacogtak át ezen a télen. |
| Tavasszal égbenyúló lapi-sátrak |
| rejtik őket, kuncognak és makognak; |
| alattuk mélyen alszanak a Bátrak, |
| kiket ősapáink kipusztítottak. |
|
| Itt járunk most ketten örökre eltünt, |
| elhorkant bölény-szerelmek helyén, |
| s úgy érezzük, roppant nagy a szerelmünk, |
| tán legnagyobb a világ kerekén |
| s csókkal, virággal kéne ünnepelnünk – |
| Hiába vágod fogaid belém: |
| tán akkora sincs emberi szerelmünk, |
| mint cincéreké az ág levelén. |
|
| Itt állanak a sziklatestű bükkök, |
| napfoltozottan ég a szürke kéreg; |
| fogyatkozó, sudár sereg, közöttük |
| pusztítanak a balták és a kések. |
| Tudom, úgy illenék, hogy most megálljak |
| s a legnagyobba egy nevet bevéssek; |
| de örökké a nagy bükkök sem állnak. |
| Minek vésném neved az eltűnésnek? – |
|
| Míg a hegyek egy-két centit lekopnak, |
| addig mi ötször-hatszor meghalunk. |
| Tesz-vesz minket a sors, próbál, rakosgat |
| s kicserél végképp, ha megunt. |
| Torkukszakadtából azért kiáltnak |
| a hegytetőn nagyot az emberek, |
| mert azt hiszik, ha ők halálra váltak, |
| hangjuk a sziklában tovább rezeg. |
| Mi ne kiáltsunk. Inkább csak fogózzék |
| belém fogad fehér csonthorgonya; |
| ne hadd, hogy az idő tovább lopózzék: |
| ölelj, harapj, ne engedj el soha! |
|
|
|