Strófák régi őszökről
Mondják, hogy „ősz van, ősz van.” Mint a béke, |
megnyugtat és elálmosít a szó. |
Az embernek öregek hervadó, |
deres feje jut róla az eszébe. |
|
Pedig az őszben semmi sem fehér, |
mint minden elbukó kor: tarka-barka! |
Sárgán virít sétányok holt avarja |
s ecetfa, ampelopszisz csupa vér. |
|
|
Hat óra sincs, s már lappang a sötét, |
a hegyeken lilálló pára-hártya; |
a kőrisfa gyérlombu üstökét |
halálraszántan a magasba mártja. |
|
Tövében citerázgat a tücsök, |
odva száját száraz lapuk takarják, |
s az emberek, kik nótáját ma hallják, |
tudják, az ő órája is ütött. |
|
Szavát majd átveszi az ősziféreg, |
riog, riog, mint föld alatti kürt; |
mire elhallgat, a föld is kihült, |
hogy azt hinnéd, többé már fel nem éled. |
|
|
Ködös völgyek. A nap hideg korong. |
Kéklő kastély: élő Corot-i kép. |
Ösvények mélyéről gyerekkorunk |
bokrot zörrentő sóhajjal kilép. |
|
Egy régi alma integet. A porban |
már régesrég eltűnt csutkája is, |
mint ahogy eltűnt az a szilvaíz, |
melyet majszoltunk kis piros csuporban. |
|
Idegen őszben járunk. Elhagyott |
parkokban sanda szobrok vigyorognak, |
s korhadnak kecskelábu asztalok: |
emlékei régi nagy dáridóknak. |
|
|
|
|