Lézengés vasárnap délután
| Városmajor, agyonütött vasárnap, |
| alkony, ezerkilencszázharmincöt; |
| piros felhőhajóraj kóricálgat |
| az őszbehajló gesztenyés fölött. |
|
| Másfél hónap és vége van a nyárnak, |
| langyos folyóként úszik el a nyár; |
| poshadt medrében életem csak száll, csak |
| száll, mint tóban a bolygó békanyál. |
|
| Lézengek a fasorban, gyanús árnyék, |
| vasárnapos embertársak között; |
| egy-egy komoly, hideg szem néha rám néz |
| s azt kérdi: hozzánk mi közöd? |
|
| Néha lehull egy cigarettavég, |
| kutya visít, egy labda elgurul; |
| egyik padon őszöreg nénikék |
| ülnek s hallgatnak, mint a nyúl. |
|
| Kis kincsüket taszítják dúdorászva |
| s gügyögnek hozzá fiatal anyák; |
| szájat keres egy baka szomjú szája, |
| s kapirgálja szeretője nyakát. |
|
| Ezüst bottal, hangtalanul fütyülve, |
| emlékein csoszog egy öregúr; |
| megáll s így szól magához: ide ülj le, |
| s kis nyögéssel a pad végére hull. |
|
| Ölik az időt – ki-ki maga módján – |
| kortársaim, emberek és kutyák, |
| s én csak állok a nagy út fordulóján, |
| minthogyha várnék valami csudát. |
|
| S tudom, hogy ez ma van, ez a vasárnap, |
| a vén kalóz idő hetykén vadászgat |
| felhőflottáján a fejem fölött; |
|
| egy macskaugrás s vége van a nyárnak, |
| mint partról a dagály, eltűnt a nyár – |
| A fa tövén feltámadásra várhat |
| az eltiport, öreg szarvasbogár. |
|
|
|