Nagyvakáció az Enyedi Kollégiumban
| Üres a fejedelem oskolája, |
| ő maga ott ül az egyik falon, |
| mohásodó fehér márványba vágva, |
| hogy szakállát ne bántsa fuvalom. |
|
| Csak néz maga elé a kúriára, |
| mintha a földön látna valamit: |
| talán azoknak lábnyomát vizsgálja, |
| kik egykor vígan futkorásztak itt. |
|
| Hol vannak most a nagy-fiúk, a hősök, |
| futballista lábuk most merre fut? |
| füzetükkel szél játszik kergetőzőt, |
| s cigány fején elhagyott kalapuk. |
|
| Rekedtes nóta szól a háztetőről, |
| Káló, a vén kéményseprő dalol; |
| lehet, nem is seper, csak kormot őröl |
| s a váll-lapáttal néha zakatol. |
|
| A kéménynél lebegve áll Tyukász, |
| öreg kupás-cserepet idomít; |
| üti a kővévált, tört kulimász, |
| a nagy tető cserép-billentyüit. |
|
| A folyosón csákóban festeget |
| egy létralábú mázolósegéd, |
| döngő dalától a fal is remeg |
| s úgy visszhangozza, mint kísértetét. |
|
| Így énekeltek itt azok a hősök! |
| Vajon hol cseng most zsoltáros daluk? |
| Füzetükön, amely bevizeződött, |
| a verestinta kékkel összefut. |
|
| Jer, kiskomám, puffantsuk jó magasra |
| sáros labdánkat: mint sötét pecsét, |
| üljön nyoma a tetőtől araszra, |
| s ne marja le se jég, se víz, se év! |
|
| Legyen ott akkor is, mikor a labdánk |
| már régesrég elvitte a patak, |
| legyen ott akkor is, mikor hanyattág |
| fekszünk ki tudja hol a föld alatt… |
|
|
|