Kígyó-bilincs
| Valamikor, két nagybotos halász, |
| kígyó-szigetre vetődtünk apámmal. |
| Hajszálon múlt, hogy nem két sárga váz |
| maradt belőlünk, s rólunk a világ hall. |
|
| Reggel még ködben ült a Retyezát, |
| de délfelé csak kibukkant a nap. |
| Vadászatra indultak a halak, |
| s kibujtak a nagyfejü viperák. |
|
| Az egyik korhadt rönk hátán hasalt, |
| a párja éppen akkor bújt elő, |
| s már nyüzsgött tőlük a tört sziklapart, |
| vízmenti lom, nagy, odvas marhafő. |
|
| Mongol pofájuk volt, s mégis kereszt |
| aranylott görcsös, zsíros hátukon; |
| mezitláb állottunk köztük, s tudom, |
| mindketten hittük, elvégeztetett. |
|
| A testem reszketett és sírni kezdtem: |
| úgy halunk meg, hogy az Isten se lát – |
| Apám kézen fogott s így szólt: Uristen – |
| és akkor, íme, lássatok csudát: |
|
| Egyszercsak felkapott bennünk a frász, |
| s már szállottunk a földtől pár könyökre, |
| apa s fia, akár két szent halász, |
| s a viperákat otthagytuk örökre. |
|
| Jaj, mennyi ártatlan kígyót megöltem, |
| pepitahasu siklót, rézfutót! |
| Fejüket fütykössel laposra törtem |
| s testüket fára kötöttem utóbb. |
|
| Gyilkolt bennem a régi borzalom, |
| minden kígyó maga volt a Sziget, |
| és diadalmas volt napvert karom, |
| ha onthatá savanyu vérüket. |
|
| Néztem, bogozza őket a Szamos, |
| s hogy másznak rájuk rákok egyre többen, |
| s esténként hallgattam, hogy futamoz |
| a szél a fán megaszalt tetemükben. |
|
|
|