Csontjaimhoz
| Mindig úgy éldegélek, mintha holnap |
| örökre elaludnék, s álmatag |
| nézem csontjaim, kik velem loholtak, |
| s kiket lelkem csúful magukra hagy. |
|
| A koponyám mázsás agyag súlyától, |
| száz év se kell, háromfelé reped, |
| belészivárog egy tavaszi zápor |
| s kimossa a porrávált verseket. |
|
| A fogaim, miket húsz-harminc évig |
| koptattak ételek, martak savak, |
| a fogaim kicsorbult sora fénylik |
| időtlen időkig a föld alatt. |
|
| Gerincemet, melyben csak úgy ropogtak |
| a csigolyák és lüktetett a vér, |
| ha majd odvából a velő kirothadt, |
| felfűzi egy kígyó vagy egy gyökér. |
|
| Szegény kezem, kit annyit szimatoltam, |
| miután testeken motozgatott, |
| hogy visszaintsél annak, aki voltam, |
| szegény kezem, nem mozdulhatsz meg ott! |
|
| S ti lábaim, sebes, vad agaracskák, |
| akik leányok lábát szorították |
| s felhők alá rúgtátok fel a labdát – |
| örökre megmereszt a síri hapták. |
|
|
|