A legelső leány után
| Mint szellem, ki a test nyugtát megúnva |
| éjfél körül a sírjából kilép, |
| olyan mélyből jössz fel újra meg újra, |
| első szerelmem, emlék-búborék! |
| Tán az vagyok megint, az a fiúcska, |
| ki akkor voltam, mikor alakod |
| töltött be minden éjet és napot, |
| s kis dalait csak rádgondolva fújta, |
| s úgy bolygott a nagy érzéssel szívében, |
| hogy arról még azt sem tudhatta: mi, |
| de hitte biztosan: közel az Éden – |
| Ez volt a szerelem, az igazi. |
|
| Az a nagy érzés, jaj, vajjon hová tűnt, |
| a szerelem-előtti-szerelem –? |
| Csak néha sejtem, hogyha jelenem |
| ködén az álom holdsugára átsüt. |
| S látom magam, minthacsak gyermekem, |
| saját magam kis szőke fia lennék, |
| ki kóborol a régi tereken |
| s könnyes szemmel tart ott éjféli szemlét, |
| mert tudja, hogy egy régi szerelem |
| zajlott le ott, és minden, minden: emlék, |
| emlék, amely átsüt két életen, |
| míg fel nem issza nyomtalan a nemlét. |
|
|
|