Önaltató, I
| Most jöszte álom, jöszte, záporozd rám |
| sok únhatatlan, illanó csodád! |
| Lelkem már messzi tájakon poroszkál, |
| s mit abbahagytam, azt űzöm tovább: |
| fél-csókok duzzadón kiteljesednek, |
| vadul harap a tiltó, büszke száj, |
| dermedt kezek, holt szók elevenednek, |
| déli verő már a nyirkos homály, |
| s kérlelhetetlen leszek én, a gyáva, |
| izgalma által elgáncsolt lovag, |
| kinek vére kevesebb, mint a vágya, |
| s kinél az eunuk is boldogabb!… |
| Ó, jöszte hát vigasztalóan, Álom! |
| Úgy várlak elrontott napom után, |
| ahogy majd egyszer hívom a halálom, |
| elrontott, gyáva életem után. |
|
|