Mint pupilla
| Hajnali szél szelíd nesszel riszál |
| sötétség-őrző, nagy kerti tujákat; |
| bennük a friss gerle gargarizál |
| a hűvös szélből, mely torkába árad. |
|
| Most a sötét végső foltja is illan, |
| naptól piroslik a hegyél, |
| vakítón hull be szobámba a fény, |
| s életem is elszűkül, mint pupilla. |
|
| Néznek a képek, minden a helyin, |
| és sor kerül a nagy leltározásra: |
| a vad nappal elől emlékeim |
| beigazodnak a békés homályba. |
|
| Hát ennyi, ennyi volna az egész, |
| egy-két elgurult tarka labda, |
| egy-két kulcsolt halotti kéz |
| s egy-két száj, mely a szám harapta –? |
|
| Barát-arcok, rokonok, nénikék, |
| szülő-szavak, esti simogatások – |
| „Fiam, vigyázz! Mint szappanbuborék, |
| megsemmisül egész való világod!” |
|
|
|