Mint pupilla

Hajnali szél szelíd nesszel riszál
sötétség-őrző, nagy kerti tujákat;
bennük a friss gerle gargarizál
a hűvös szélből, mely torkába árad.
Most a sötét végső foltja is illan,
naptól piroslik a hegyél,
vakítón hull be szobámba a fény,
s életem is elszűkül, mint pupilla.
Néznek a képek, minden a helyin,
és sor kerül a nagy leltározásra:
a vad nappal elől emlékeim
beigazodnak a békés homályba.
Hát ennyi, ennyi volna az egész,
egy-két elgurult tarka labda,
egy-két kulcsolt halotti kéz
s egy-két száj, mely a szám harapta –?
Barát-arcok, rokonok, nénikék,
szülő-szavak, esti simogatások –
„Fiam, vigyázz! Mint szappanbuborék,
megsemmisül egész való világod!”

1935

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]