Julia M. sírján
| Hogy huhognak a temetői fák! |
| Nem rak reájuk fészket a madár, |
| s messze-kerűli lombjuk a bogár, |
| mert rettegi virágaik szagát. |
|
| Ott lenn a mélyben repedt koponyák |
| csészéiből szürcsölnek szörnyü nedvet, |
| féllábra állnak, úgy lerészegednek |
| s huhognak a vén temetői fák. |
|
|
| Ötvenéves koporsó-ágyadat |
| rúgd fel, hagyd ott és gyere ki! |
| A hold szeme sóváran rádtapad, |
| ha tetemed megriszálod neki… |
|
| Tulajdonképpen semmi rosszat |
| nem akarok, csak tudni, hogy ki voltál? |
| Itt üldögélek, rajtad, órahosszat, |
| s lesem, hogy hátha kihajolnál? |
|
| Hátha elkaphatom porló ruhádat, |
| a csipke-inget, melyben eltemettek, |
| s megérzem sós-ízét egy régi gyásznak |
| a könnyekből, melyek orcádra estek. |
|
| Hátha megfoghatom fehér kezed |
| s szoríthatom szívemre, hogyha fáznál, |
| érezve: még mindig benned rezeg |
| a dal, melyet utólszor zongoráztál… |
|
| S akkor – polgár temető, láss csudát! – |
| táncra perdítne minket ez az ének! |
| S a temetőőr-házban a kutyák |
| sosem hallott hangon üvöltenének. |
|
|
| Hát mindhiába zúgnak el feletted |
| ezek a vad-szagú tavasznapok? |
| Pedig egykor, mint én, te is hihetted, |
| hogy tavasszal feltámad a halott. |
|
| És most e gyilkos bizonyosság |
| rémületében fogam is vacog: |
| a holtaknak immár hiába hozzák |
| vad szagukat a kóbor tavaszok! |
|
|
|
|