Tavaszi gyász
| A tegnap itt meghalt egy özvegyasszony, |
| mondják, öt árva gyermeket hagyott. |
| De én a sorsra csak azért haragszom, |
| mért nem adott neki még egy napot! |
|
| A fák azóta virágba borultak |
| – őt gyászolják virágosan a fák –, |
| illatukkal hintik meg a kimúltat, |
| sóhajtva nézik az ablakon át. |
|
| Egy furcsa ember is jött s szólt: mibe |
| halt meg? mért most és mért nem hamarabb |
| két nappal bár, mikor még a tavasz |
| langyos hegyek közül indult ide! |
|
| S jöttek messzikitelelt madarak, |
| s mintha felbujtogatták volna őket: |
| visongattak egész nap és pöröltek; |
| de az asszony feküdt, mint fadarab, |
|
| már nem hallotta a bolond visongást, |
| semmit sem hallott, semmit sem tudott; |
| nem látta már a lepkét, mely csapongvást, |
| mint tarka illat jött a bukszuszok |
|
| komor során át: boldog újszülött, |
| tapasztalatlanul tavaszba bódult |
| vidám kis lélek volt, avar között |
| rothadt mögötte a sötét gubó-múlt… |
|
| Ó, bár hihetném, hogy Belőle is: |
| a holt asszonyból is magasba röppent |
| bár egy lepkényi, incifinci lélek! |
|
| Hogy zsengén, frissen új hazába csöppent, |
| hol minden illat más és minden íz, |
| s ahol a feketét hívják fehérnek!… |
|
| Nem így van ez, de senkinek se mondom, |
| hogy vak sötétség várja lelkemet |
| s őrlő, szétmorzsoló talaj a csontom, |
| mihelyt felebarátom eltemet. |
|
| Mért mondanám, hogy őt is ez fogadja, |
| hogy a világon nincs titok, varázs, |
| hogy földi kínért nincs vigasztalás… |
| Mért lázadozzék öt kis elhagyottja! |
|
| Kár, hogy nem érte meg ezt a napot, |
| az első tavaszit!… Az ibolyák, |
| amelyeket tegnap simogatott, |
| már elfeledték s virulnak tovább; |
|
| s kék felhők jönnek s hozzák már a záport, |
| mely méheket sodor, szirmot, virágport, |
| s elmossa végképp kerti lábnyomát. |
|
|
|