Tavaszi gyász

A tegnap itt meghalt egy özvegyasszony,
mondják, öt árva gyermeket hagyott.
De én a sorsra csak azért haragszom,
mért nem adott neki még egy napot!
A fák azóta virágba borultak
– őt gyászolják virágosan a fák –,
illatukkal hintik meg a kimúltat,
sóhajtva nézik az ablakon át.
Egy furcsa ember is jött s szólt: mibe
halt meg? mért most és mért nem hamarabb
két nappal bár, mikor még a tavasz
langyos hegyek közül indult ide!
S jöttek messzikitelelt madarak,
s mintha felbujtogatták volna őket:
visongattak egész nap és pöröltek;
de az asszony feküdt, mint fadarab,
már nem hallotta a bolond visongást,
semmit sem hallott, semmit sem tudott;
nem látta már a lepkét, mely csapongvást,
mint tarka illat jött a bukszuszok
komor során át: boldog újszülött,
tapasztalatlanul tavaszba bódult
vidám kis lélek volt, avar között
rothadt mögötte a sötét gubó-múlt…
Ó, bár hihetném, hogy Belőle is:
a holt asszonyból is magasba röppent
bár egy lepkényi, incifinci lélek!
Hogy zsengén, frissen új hazába csöppent,
hol minden illat más és minden íz,
s ahol a feketét hívják fehérnek!…
Nem így van ez, de senkinek se mondom,
hogy vak sötétség várja lelkemet
s őrlő, szétmorzsoló talaj a csontom,
mihelyt felebarátom eltemet.
Mért mondanám, hogy őt is ez fogadja,
hogy a világon nincs titok, varázs,
hogy földi kínért nincs vigasztalás…
Mért lázadozzék öt kis elhagyottja!
Kár, hogy nem érte meg ezt a napot,
az első tavaszit!… Az ibolyák,
amelyeket tegnap simogatott,
már elfeledték s virulnak tovább;
s kék felhők jönnek s hozzák már a záport,
mely méheket sodor, szirmot, virágport,
s elmossa végképp kerti lábnyomát.

1935

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]