A holdkóros

Lassan az ablakomba nő az ég vereslő Teliholdja: nincs alkohol, nincs az a nő, mely zsongó vágyamat eloltsa!… Aludni, jaj, az volna jó, megbújva, mint egy szürke állat – de a hömpölygő holdgolyó értem sugár-hídat bocsáttat! Szemem rajongva rámered, orcám halaványul, a vértelt, lábam nem ér már szőnyeget, boldog vagyok, boldog kisértet! Anyám! Elém hiába állsz! Már senki sincs, ki útam állja; s hiába sóhajt rám a hárs, mikor megérkezem alája. S hiába roppan fent az ág, s a hullt gally lent hiába koppan: mint pillangó, szállok tovább édesedő hold-mámoromban. Nem bánom, ha szemem kiég, így akartam, e csoda kellett! Hiszen közel van már az ég, és messze, messze lent a kertek… S már zengve vágom át az űrt, futó csóvás-csillag se jobban – s holddal kitelt, megédesült agyam sárgán egy kőre loccsan. 1935