Őszi füst-varázs

1 Köd-fényben áll a budai vidék; legyen enyém az ősz, akár a lelkem, pipámban száz levél hullája ég, miket finom dohánnyá szeleteltem. Egyharmada diófa levele, másik harmad édeskés hárslevélke, a többit naspolya hullatta le, vagy a szomszédunk szelíd gesztenyéje.   2 Miket a lomb szűrőjén felfogott, nyári napok, szívódjatok belém! Bódítsatok vad szirom-illatok, villó fények az asszony-fák csecsén, melyek alatt tátott szájjal hevertem, s egy cseppentett-csepp mézet könyörögtem – Szép fák, kik álltok most kopott-leverten, borultok még virágba körülöttem?   3 Kígyó-lélek, kék pipafüst, mennybefutó selyemkötél! Bár csimpajkodhatnék beléd: mi lesz, ha itt-talál a tél? Maholnap dérvert ez a rét, Fáink szél-hóhér öklözi – Emelj, emelj, varázs-kötél, rózsálló, langy felhők közé!   4 A vadszőlő leveleit a szélvész elvitte, de száz karja itt maradt: a tűzfalon most óriási térkép, erek, folyók, ösvények és utak. Nézik-nézik az árva madarak, drótlábu pintyek, kurtaröptü cinkék, találgatják száz közt a jó utat – de végül ittmaradnak télre mindég.   5 Utamra sok-sok levelet rakott a szél – ez a megtért vandál épitész, ki rombolás után alkotni kész – s most lábam alatt tündér terrakotta, mely az első új szélre szerteszéled, akár a füst, ha a pipám kiég, akár a hajnali, bátor remények. S egy hajnalon én is némán kiégek. 1934