Késő tarlózás
| A dombon túl eltünt a sárga nap, |
| rétek felett repül a pókselyem; |
| mint egy hegedü zsongó belseje… |
|
| Nézem az égbolt végtelen tavát; |
| milyen színű? – színének nincs neve. |
| Lelkemen illatok surrannak át, |
| hűs illatok, melyeknek nincs neme. |
|
| Nézem a fenyők mély-zöld tetejét: |
| ott fenn, rég sejtem, lappang valami |
| rejtelmes szép veszély, melynek nevét, |
| ha tudnám, sem merném kimondani. |
|
| Ma a virágok végsőt intenek, |
| s tán földbe bújnak, mint a rovarok; |
| az elpusztult temetőn a kövek |
| is elfeküdtek – a halál halott. |
|
|
|