Gyermeki alkonyat

Szerb Antalnak A falióra nyolcra vert. A felhő temetőbe száll. Lila homályba hull a kert, nyirkos füvet vág a halál. Tyúk és galamb aludni tér, a fényt nagy pincék elnyelik; énistenem, milyen fehér leszek féltemben reggelig! Tipeg a házunk cserepén galambok nyomán a kuvik, s a fecskéből lett denevér leánykák hajába buvik. A hegy csontőrző sírhalom, az ég hideg templomi bolt; a nap, fényöntő vigaszom: kifolytszemű, rossz fattyúhold. A fáradt város elpihen, tán megőrzi a nagyharang. Ébred vén hordók öbliben a zöldbékából lett varangy, riog a lappantyú s repül, repül, köröz a ház felett; kecskékben észrevétlenül véresre festi a tejet. Sötét van már. Nagy denevér szárnyai arcom verdesik. Énistenem, milyen fehér leszek féltemben reggelig!