A Szépség pusztulása

G. Edith emlékére Délben langyos gyepágyon heverésztem, fürdőruhában, perzselő napon, Ő jégteremben, talpig hófehérben pihent a fekete ravatalon. Rágondoltam, húszéves életére, hogy ennyi szépség most már csak a földé, hamú lesz a csontja, por lesz a vére, ruhája is – s nem látom soha többé! Ő nem gondolt már akkor semmire. Keble alatt egymásba kulcsolódott márvány keze: fehér márványszobor volt, a nagy mester hamar porló müve. * Alkonyodik. Az idő hét felé jár. Másfél órája már, hogy eltemették. A földben éri már meg ezt az estét. A Nap a Hárshegy oldalán lesétál, sírjára egy utolsó fényt hajít; ma meghatódva nézte temetését, de bizton elfelejti hajnalig, mint ahogy elfeledte annyi szépét. * Éjszaka van. Már egy hete halott. Tán oszlik is! Eltikkadt sárgöröngyök felitták a könnyet, mit akkor öntött koporsójára anyja s rokonok. Súlyuk alatt a deszka majd bezúdul, homloka, melle horpad, mint papír. Ősz jön, levél hull, tél jön, rá a hó hull, s fejemnek való párna lesz a sír. * Nagy szárazság van, égnek a vetések, alig nyílt ki, hervad s hull a szirom. De tenyészik buján és vészt nem érez hetes palántám: késő bánatom. S míg künn a Nap lassan mindent kivégez, a bú nő bennem, mint tisztás-füvön magányos genciána, s amíg élek, esténként hűs könnyekkel öntözöm. * Művész urak! Szőnyi, Aba-Novák! Siessenek hát, fessék meg a képét, hogy csak a földé legyen ennyi szépség, Urak, ne hagyják, tegyenek csodát! Lopják őt vissza az örök időnek – önök iránt is hálás lesz e zsarnok, ha állványuk mellől egyszer kidőlnek – hadd őrizze üvegtetejü csarnok s időtálló, szútálló drága ráma, hogy mindenkinek, ki előtte jön-megy, verjen a földbe gyökeret a lába! Buggyanjanak szemébe ott a könnyek, s öntse versbe, szoborba vagy imába! 1934