Hangya-harc
| A rézfutó hulláján összevesztek, |
| mely ott feküdt ragyogva a porondon. |
| – Két nap s két éjjel nagy idő! |
| nem voltak még azóta percre veszteg, |
| gyúrják egymást a felkapart porondon. |
|
| Ropog a kis páncél, hamar bereccsen, |
| törik az állkapocs, törik a láb, |
| s a hangyahős szótlan kidől. |
| De kitépett lába eszeveszetten |
| rugdossa gyilkosát tovább… |
|
| Hiába békít már a lámacincér |
| – frakkos, kenetteljes diplomata –, |
| nem hagyják ők már abba semmi kincsér’, |
| folyik tovább a hangtalan csata. |
|
| Tovább ingerli őket a teli- |
| hold és felfrissíti vérük a harmat. |
| A nappal elhullottak lelkei |
| fölöttük ködlenek s egymásba marnak. |
|
| A csatatértől alig két araszra |
| nagy lapun ül a temetőbogár. |
| A harcot nézi. Higgadt. Tudja már, |
| hogy csak neki lehet belőle haszna! |
|
|
|