A vén csordás temetése
| Aj, megcsurrantak az égi kutak! |
| A házakat mind beljebb döngölik |
| mennyből jövő, nehéz esőrudak. |
|
| Sötét menet baktat az út-vizen: |
| a vén csordást hozzák, ki nagy legény volt!
|
| annyi dúd-ot tudott, mint senki sem, |
| s ötven évig élt fenn a hegyeken. |
| Mondják, egyszer – kegyetlen téli éj volt – |
| farkast ütött agyon, fegyvertelen… |
|
| Vonul, vonul a fekete menet, |
| csak a koporsó villog a szekéren, |
| s az őszfejü ökrök fehérlenek. |
| Könnytelenül jönnek az emberek |
| – a sírást tiltja férfiú-szemérem –, |
| a nők szeméből sűrű könny pereg. |
|
| A cinteremnél megtorpan a kántor, |
| s zendít háromszázéves éneket. |
| Csengő visszhang szól a nők csapatából, |
| hűvös szél jő, tüstént eláll a zápor, |
| a cinterem kapuja megremeg, |
| kilincs koccan, s lám, megnyílik magától! |
|
SÍRFELIRAT
| Imitt a vén Csukás csordás alussza |
| Krisztusában örökös álmait. |
| Hűn őrizé faluja barmait, |
| ötven évig a szemét be se hunyta! |
| De most immár békével alhatik, |
| ki sem zavarja vackán. |
Ez a jussa. |
|
|
|