Valkói temetés

A tíz öreg halálkórusa szól:
kihullt foguk helyén árad az ének;
már a kaszást ott érzik valahol
nyakuk mögött s rezegtetnek a vének.
Táskája nőtt már mind a nők szemének
– tán ezredik könnyüknél tartanak –,
vígasztalják egymást: „ilyen az élet.”
A sír száján sötéten áll a pap.
A koporsóból hosszúujjú ing,
kék keszkenő s írásosdíszü pendely
lobog elő: testetlen búcsut int
s mesél az asszonyról, ki vele ment el,
hogy ölelkezzék földdel és a csenddel.
Ma kezdi meg. Boldogan alszik és
nem érzi, mert kútnál mélyebb a szender,
hogy morzsolja majd szét az ölelés…

Magyarvalkó, 1933

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]